A SzKirián felhasználó összes verse >>>
Ősz
Király vagy te, rejtőző, álruhás,
ködből kilépő garabonciás.
Foltos a gúnyád, tarka bekelet,
elnyűhetetlen, régi viselet,
amit ha álmos, fázós lesz a föld,
elővesz újra és magára ölt.
Itt-ott kupac nő, avarból süveg.
Olyan, akár a százlátóüveg -
ha fordít rajta nevetve a szél,
új mintát formáz a zörgő levél,
és míg a táncot lebegve járja,
minden forgáshoz más lesz a párja.
Amikor véget ér a keringő,
a fű, fa, bokor megint merengő...
E semmittevés mégsem unalom.
Hindu bölcset jár így át nyugalom,
kinek szíve szerény kincskereső:
aranya napfény, gyémántja eső,
gyöngye fagyöngy és dér az ezüstje.
Levél ég messze. Száll szürke füstje.
Szétoszlik fönn, mint elveszett remény,
mint elvarázsolt, árva, pőre lény,
mint egy testétől eltévedt lélek,
ámulva kérdi: meghaltam? élek?
Megyek tovább. Gesztenyéket látok.
Kis barna testükön nem fog átok.
Lám, a mosoly nem halandó mégse!
A gesztenye az ősz nevetése.
Felhőfátyollal most a napkorong
elrejti arcát - ne lássam, borong.
A búcsú bántja, ég-szeme nedves.
Évszakok éke, mitől vagy kedves?
Mitől vagy jámbor, hittel tanító,
tekintélyelvet sutba hajító?
Hogyan lesz belőled vásott kobold,
hogy csínytevéseink hírül dobold?
Eljössz, mint herceg, ha arra vágyom,
átfogsz s az úton négy már a lábnyom.
S ha az a hang, az a szív hiányzik,
te mesét suttogsz, míg arcom ázik.
A nyár komisz és a tavasz csalfa,
s telente megnő az ész hatalma... -
mint jó tündér a szép királylánynál:
több vagy nekem. Szebb a szivárványnál.
