A SzKirián felhasználó összes verse >>>
Vajda Jánosnak szeretettel
Álmomból ráztak fel a számon kérők
- mikor nem őrzött kapu a torok -,
kérdéseim, a mindig visszatérők,
lelkemet féltő inkvizítorok.
Éjszaka volt...vagy nappal...nem tudom már...
Úgy csapott arcul a felismerés:
jövőm csak délibáb, a múltam lomtár,
jelenem tűnő, semmi kis merés.
Eszembe tépett és szívembe markolt
bennem egy bús hang: "Mire jutottam?"
Szemem fürkésztem... - Homályos és karcolt
tükröm elől világgá futottam...
S ahogy futok, talán bolondnak látszom.
Hitem hol beérem, hol megelőz.
Sorsom tudja, nem kergetősdit játszom -
s mögöttem futva várja, hogy ki győz...
Végül, ha nem juthatunk már előbbre,
megtorpanunk a világ peremén;
kifulladva leroskadunk a földre
s eggyé leszünk: a hit, a sors, meg én.
Mélybe kiáltok holdra-síró hangon,
farkas-dalom lenn szoborként megáll,
s nézek rá, mint a kis cseléd a gangon,
kit megmustrált az ószeres Halál.
Szemem lassan a sötéthez idomul;
akkor látom csak, hogy az emberek
kiáltásának tízezre lenn lapul
szoborként, mint az agyaghadsereg.
Akkor a hűlt miért?-űr sátorából
kihasítok majd egy kulcslyuknyi rést,
melyen a lét sugára átvilágol...
- soha rosszabb szándékú tőrdöfést! -
E sugár, mintha Isten ujja volna,
vezeti szemem a sorok között,
s fénylik a Titkok Könyvén áthatolva,
mi eddig folyvást falnak ütközött.
Az álca-réteg a képről lemállik,
s mit eddig festett világ eltakart,
az örök kérdés feleletté válik:
hogy a Mindenség tőlem mit akart. -
Te már tudod: mi és mi végre épül,
s hogy az öröklét hány emberöltő...
Dúlt szívem - mint Tiéd - egyszer kibékül. -
Sétálunk mi még az erdőn, Költő!
