A SzKirián felhasználó összes verse >>>
Templommá lett Ő
Egyetlen fénykép sem őrzi arcát, alakját.
A krónikák sem jegyzik születése napját.
Nekem mindennap eszembe jut; gondoltam hát,
lerajzolom, hogy láthassa más is mosolyát,
mit nem lehet feledni, s jegenye-termetét -
a sírból is feléri a mennybolt tetejét.
S amíg ceruzám szinte magától alkotott,
elmém az Emlék Fasorán bandukolgatott.
Szemből jöttek felém néhányan egymás után.
Ki köszönt, ki hallgatott, ki intett csak sután.
A katona, ki rárohant; de szelíd szavak
állták útját az ölésnek, mint fehér falak,
s amikor kézfogásra kínálta tenyerét,
sokáig csak bámult rá leejtve fegyverét.
Jött az irigy, ki gyűlölte tiszta örömét;
nem volt hite, hát megvette volna az övét,
de ingyen kapta meg, s egy mélyről szóló hangot
vélt hallani... Szívdobbanást vagy harangot...
S akit semminek tartva szürke porral hintett
a tömeg - átváltoztatta az a tekintet.
Szivárvány ragyogott fel a szürke homlokon,
mint ha áttör a fény színes üvegablakon.
És jöttek szembe még szegények, szomorúak,
hamis barátok és álhívei az Úrnak.
Ő segített, vigasztalt, senkit el nem küldött
magától soha. Lehetett bár, aki fürdött
jóságában kapzsi, hazug vagy épp ostoba -
egyszer sem panaszolta, hogy sorsa mostoha.
Ilyen volt. Egyszerű. Ő nem tudta magáról
(vagy csak úgy tett, mintha nem tudná), hogy varászol.
Szívéből mindig minden rosszat kirekesztett.
Isten látta csupán, hogy vonszol egy keresztet.
Most már én is tudom. Akkor nem vettem észre. -
Merengésből riadtan ránéztem a képre...
Hol van az arca, teste? Hát mit rajzoltam én?
Fehér kövek magasodtak alakja helyén.
Hogy szerettem kalapját, mit hordott egykoron...
Hogyan került a képre helyette egy torony?
Szívéből konduló harang lett és lelkéből
szent oltár, s két fénylő rózsaablak szeméből.
Képmását felidézve templomot rajzoltam... -
Mégis ráismertem, s köszöntve meghajoltam.
