A Horváth Erzsébet D. Julianna felhasználó összes verse >>>
Önreflexió
/Kelepcében
Tizenegy éve már, hogy kifordult
bokával, úgy hagyva bicegve jársz,
tartósan többszörösére duzzadva,
ellátást hazudva hanyagolva s lopva,
mert őkegyelmét semmi nem érdekelte,
csak a maga haszna, elívva, bohóckodva,
téged tartva, őt sajnálva, dolgairól mit sem tudva,
folyamatában téged hibáztatva, máig fokozza,
de ezalatt gerinced is bánta, sérvet kapott mára,
fájdalmas lábad ugyanúgy gyulladva, csomósodva,
mindeközben a rákkal is megbirkózva,
de hol van az már, Isten se látja, mert
ott kezembe tudtam venni sorsom,
egy telefontöltés ennyit számított akkor,
nyomozásommal és intézkedésemmel
létemnek esélyt adva, felállva bizonyítva,
életem nem lesz jobb csúfosan eldobva,
felismertem ezt, s végleg letettem róla,
életemet átértékeltem és segítséget kértem,
akiktől kértem, nem kaptam, akitől nem kértem,
attól is csak ítélettel mézesmadzagokat kaptam,
okot rá senkinek nem adtam, imádkozva
a négy fal között maradtam fájdalmasan,
esély az nincs, mára talán már fel is adtam,
mert mindezekre rá még testileg is bántva,
falhoz csapás előtt volt egy jól működő vállam,
de azóta is gyulladt a lábam - aki biceg, az
hogy sétálhat, menekülhet és költözhet,
és egyáltalán hova, s kitől kérhet segítséget,
betegen, törve tartva, sokáig ”kenyéren és vízen”,
s ha nem tetszik, hogy nem tetszik, kilök az utcára,
s újra megtörténik, értelmed és lelked ellenére,
játszmásnak durván kiszolgáltatva: halálra alázva.
(És kinek nem tetszik, hogy el akarsz menni, nevére
átok száll ma!)
2019. november 21.
