A Rowena1015 felhasználó összes verse >>>
Koboldok Könyve
Húzott az álom, szemhéjaim elnehezültek, ahogy végig gondoltam a helyzetemet. Kilátástalanságomban végül átadtam magam a különös érzésnek, miközben tudtam, nem először történik meg, tudtam, hogy a részem, s életeken átívelő küldetésem. Nem éreztem félelmet, mikor a dzsungelbe értem, éppen hogy itt éreztem magam igazán elememben. Ekkor neszt hallottam a közeli sövényesben, s bár tüskékkel volt övezve, a karcolatokat vállalva bemerészkedtem. Egy furcsa, gyermekien apró, mégis öregapónak látszó teremtmény kuncogott előttem, kis kezével intett, bátran lépjek közelebb, hát mentem, úgyse hagyott volna nyugodni kíváncsi természetem. A választ tőle tüstént megkaptam, ő volt Pechabe - a kobold. S mivel lénye valahogyan ismerősnek hatott, megkérdeztem, nem találkoztunk-e már valahol, és ő válaszolt. Elmondta, hogy a kezdetekkor álmaim őrzője volt, és gyermeki világomban hozzám szabad bejárása volt, amíg aludtam, titkokat sugalmazott, mely egykoron sajátom volt, s mikor vékonyodik a fátyol, ő biza elvándorol távolibb világokba, ahol még szükséges az ő praktikája. Érzéseim letisztultak feléje, ami őt illette, úgy éreztem, visszaszolgáltatnom kellene, ekkor ismét elkuncogta magát, s a krokodilokat emlegette, melyek a szemközti térben egy tóban hemzsegtek, várva a merészet, az erős lábakon álló emberhitet. A tó éppen a sövényes bejárata előtt volt, csak számomra nem volt látható, hiszen nem ezért jöttem, éppen emiatt nem tudatosult bennem érkezésemkor a jelenléte, s hogy akadály lett volna előttem. Azonban arra biztatott, meséljek néki álmot, hiszen már nagyon régóta nem látott. Ha így teszek - mondta, ő a könyvüket nekem átadja, s így vándorolhat oda-vissza elementális energia, bizalommal nagy becsben tartva. Kérdésemre válaszolva, miszerint nem lesz-e ebből elemi galiba, csak annyit felelt, hogy ők a könyvüket csettintésre sokszorosítva bármikor visszahelyezik láncolatukba, és egy sípot megfújva kihelyezik kódolt állományukba, hogy a bizalom alapján ne vesszen máshova, mint akinek adta. Mivel Pechabe belelátott szívembe s titkaimba, egy pillanatig sem kételkedtem szavaiba. Belekezdtem hát a különös álmokba, és csakúgy áradt belőlem a szó, az eszmecsere egészen vitalizáló volt.
A következő álomképeket láttam, a mi időfizikánk szerint 2016. november 29.-én, egy keddi napon - ahogyan mi nevezzük, s ahogyan megéljük a csillagok és planéták aktuális, befolyásoló időpillanatait.
Első szín: A gyermekkori lakásunkban voltam, azt hiszem, nem volt ott rajtam kívül senki. Egyedül voltam a kisszobában. A szomszéd nagyszobában viszont voltak rajtam kívül mások is. Az volt a benyomásom, olyan emberek, akiket szeretek. Éppen a kisszoba kétszárnyas, nagy ablakát nyitottam ki, és akkor szemmagasságból előtűnt a semmiből, csak úgy a levegőben egy külsőre nagyjából 10 éves korú afroamerikai fiú egy pisztollyal a kezében, amivel elkezdett befelé lőni az ablak túloldaláról, a semmiből, ami azért is irracionális, mert a harmadik emeleten laktunk, tehát a gyermek a levegőben lebegett, az én magassági szintemen. Én persze azonnal felborogattam minden körülöttem lévő tartozékát a szobának, az íróasztaloktól kezdve egészen a nehéz szekrénysorig, mintegy barikádokat emelve magam köré, hogy el ne találjon a golyózápor. Ekkor egy szempillantás alatt elkapott a gépszíj, és a szoba közepére állva, az ablak felé kiordítottam rá, hogy „miért csinálod ezt???” De ő lebegve csak tovább lövöldözött felém, rám. Viszont amit furcsálltam, hogy egy golyó sem talált el, mintha sebezhetetlen lennék. Ekkor torkom szakadtából, dühösen ráüvöltöttem, hogy „ki vagy te és mit akarsz tőlem???” Ahogy kimondtam e szavakat, fegyverét leengedte, és az arca megváltozott. A fekete, gyermeki arcból mint amolyan áttűnéses képi megjelenítődéssel lett dühödt bika fej, majd egy hím oroszlán feje, végül pedig valamilyen karmos csőrű madár feje nézett velem szembe, s ez így mind egyféle entitásban integrálódott. Miután megmutatta igazi arcát - melyből több is volt neki, köddé vált, és abban a pillanatban, rögtön ott az álomban valamiért egy régi, gyerekkori, valóságban megélt álmom jutott az eszembe, amit - tisztán emlékszem - 1994-ben láttam, és oly nagy hatással volt rám addigi életemben, hogy akkor friss élményként lerajzoltam, és mind a mai napig őrzöm a papírost és a hozzá tartozó álombéli emléket, mert egyszerre volt valóságos, különös, misztikus, békés, áhítattal teli, harmonikus, égi eredetű, és még az álmon belül is teljesen személyre szabott, tehát csak az enyém. Ugyanis azokat a különös pompával ragyogó, a szivárvány minden színében tündöklő, ám mégis átlátható, enyhén áttetsző, pillangószárnyú és madárfejű teremtményeket csak én láttam ott az álomban, csak én láthattam, apu nem, hiába hívtam oda a szélesre tárt ablakhoz. Ekkor meg is fordultak a pillangómadarak, hogy elmenjenek - mintha tényleg csak hozzám jöttek volna, de hátulról még lehetett látni őket, ahogyan távolodnak a háztömbökön keresztül hatolva, mintha azok is áttetsző anyagból lettek volna, akárcsak ők maguk. Ekkor szavakkal leírhatatlan, mélységes nyugalom töltött el.
Második szín: Még mindig a gyerekkori lakásunkban, de most már a konyhában voltam „anyámmal”, aki valamilyen húst sütött ki olajban, egy serpenyőben és hozzá fritőzben sült krumplit. Ebben az álomban „anyám” nem az anyám volt, de mégis az én Anyám volt. Tehát nem a valóságbéli anyám, hanem egy teljesen más kinézetű és lelkületű, átlagosabb külsejű, egy picit idősebb, bölcsebb arcú, kedves, mosolygós, általánosságban szeretetteljesebb, közvetlenebb és őszintébb, lazább Anya. Ő volt az én Anyám, és - az igazival ellentétben - tudtam, hogy szeret és mindig is szeretett engem. Szóval Anya visszament a többiekhez a nagyszobába, és kedvesen rám bízta a húsok sülése közbeni megforgatását, a krumplival együtt. A barátaim voltak nálunk, kiket Anyám is jól ismert és szeretett.
Ottmaradtam a készülő étkek felügyeletében, és precízen forgattam a húsokat. Ekkor bejött a konyhába Ismael, fülén mobiltelefonnal, és számomra is jól hallható módon egy ismerősével beszélt le valamilyen ügyletet. Már nem tudom, mik hangzottak el közöttük, de ahogyan hallgattam kettejük kommunikációját, éreztem, valami furcsa, rossz szándékú energia vette őt körbe. Szinte látni lehetett, ahogy kúszik feléje, és vastagodik, terebélyesedik körülötte. Tárgyalásuk kellős közepén kikaptam a kommunikációs eszközt a kezéből, lekapcsoltam a gáztűzhely égőit a sülő ételek alatt, és a zavarodott arckifejezésű Ismael felé fordultam, s mélyen a szemeibe néztem, és azt mondtam: „Hagyd ezt abba.” Erre ő egyre dühösebb és érthetetlenebb lett, így aztán rátettem kezemet a vállára, és ekképpen szóltam hozzá: „Hatalmába kerített téged valami, amiről sejtésed sincsen, úgyhogy most légy tisztán erős, és ne hagyd magad legyőzni!” Ekkor a tűzhellyel szembe fordultam, hogy háttal legyek Ismaelnek, s az iránta érzett szeretet ne vonja el figyelmemet - akkora fókuszra volt szükség ehhez a nagyon régi, szinte köréje betonozott, rátelepedni készülő sötétség ellen, amelynek azt mondtam, hagyjon minket, hagyja Ismaelt, és távozzon szeretettel és békével. Ekkor éreztem, hogy az előbbinél is erősebben veszi őt körbe, és most már köröttem is megtapadna ez az erő. Nem hagytam! Nyomatékosabban elismételtem hát az előbbi szavakat, és most már feléje üvöltöttem - akárcsak egy vadmacska, aki unja a huzavonát, hogy „ Ki vagy Te???” Ekkor a tűzhely fölötti fehér csempe egyik kockájában megláttam egy körülbelül a mellkasáig látszódó, nagyon dühödt arcú, hosszú fekete hajú, fekete szemű (nem volt szemfehérje, szemei körül toxikus, sötét karikák, akárcsak egy eltúlzott farsangi smink), üvöltő, rusnya női arcot, egy velejéig gonoszt. Eltorzult arccal üvöltözött a fényes, tükörsima csempén, majd az erőteljesen rámondott szavaim nyomán eltűnt, elillant, s az óta se bukkant fel újra. Ezután átöleltem átszellemült tekintetű Ismael magas testét, és ő nyugalommal visszament a nagyszobában maradt többiekhez, én pedig nyugodt szívvel és lélekjelenléttel visszakapcsoltam a lángot az ételek alatt. Az olaj újra sercegett a serpenyőben, fritőzben, és tovább sülhettek most már a finomságok. És akkor feleszméltem. Erőteljes élmény lévén nem hagyott nyugodni a dolog, ezért még aznap utánanéztem a hálón eme négyarcú teremtménynek. Legnagyobb döbbenetemre egyházi iratokban, könyvekben leírt történetekben említik ezt a valóságban is valahol létező, mások által is megtapasztalt entitást, az ún. Szeráfot, mellyel álmodtam. Mint akkor kiderült, a Szeráf egy angyal, kinek 4 arca van. Ezek: egy ember, egy sörényes oroszlán, egy sas, és egy bika. A történet szerint Szeráf leszállt a Földre és 4 gyermeket nemzett egy halandó asszonynak. A gyermekeik a Nefilimek. Ők bukott angyalok. A lelkük angyali, de nem lett volna szabad megszületniük, ezért torzszülöttek, nyomorékok. Az Úr leküldte a szeráf angyalt a Földre, hogy hozza vissza a Nefilimek lelkeit, melyeket az ördög magának követelt. A szeráf lesújtott rájuk orcáinak fényességével. Ha valaki a fényben tündöklő szeráfra néz, akkor lelke a mennybe száll. Az iratokban nagyjából ez állt.
Pechabe bólintott, tudta, jó nyomon járok, hát megköszönte elbeszéléseimet, majd pálcájával megáldott. Arra kért, olykor legyek a virágok elbeszélője, s ha most még nem is értem, mit jelent ez, a könyvben idővel válaszra lelek. A sövényes megnyílott, a tövis már nem karcolt, s könyvemmel elindultam az úton. Meghallottam a sípot, visszatekintettem, s Pechabe kedvesen intett, majd aranyport fújt szájával tenyeréből felém, mely azonnal feltöltött, s felköltött.
2021. március 3.
21:30-23:40
Illusztráció:
https://telegra.ph/Koboldok-Könyve-03-04
