A Rowena1015 felhasználó összes verse >>>
Az erdő szele
Hűvös nyári este volt. A ház előtti kis kertben csend honolt. A szemközti fán lakó varjak éneke szomorún szólt. Gyengéd fuvallat megcirógatta megdermedt arcomat, ahogyan visszatekintettem gyászos összefüggésekre, korok és elmúlt életek végeláthatatlan ismétlődéseire. Egyetemes fájdalmak és szívtáji kívánalmak igazságtalan áldozata festői képként bontakozott ki előttem, ahogyan kiléptem a vaskapun, és csak mentem, mendegéltem ebben az ismerősen pulzáló érzésben, s ahogy a helyeket végig néztem, omladozó lelkek bontakoztak ki előttem, mint málló vakolat, úgy láttam az ott élőkben a tudattalan fájdalmat, ahogyan elválik egymástól régóta sebzett lélek és egykoron fitt szellem.
Lendületem most az erdő felé sodort, ahol egy pillanatra megálltam, mielőtt a rengeteg látszatában a szürkületben nekivágtam, majd beléptem e nyugodalmas kis világba, ahol a nap sugarától fénylő tisztásra találtam. Oly finoman simogatta bőrömet és behunyt szememet a nyári nap esti melege, hogy tüstént egy fának dőltem, fejemmel megérintettem s hátammal öleltem, majd mintegy varázsütésre összerogytam és színe előtt elszenderültem. Gyönyörű glóriás égi test nyílott meg előttem, melyből aranyló Aia kilépett a világmindenség összes szeretetével. Anyai gondoskodással magához ölelt egy sérült üregi nyulat, mely fénylő érintésére kifehéredett szőrrel, újjászületve bújt az ölébe, vállára pedig egy kedves sólyom telepedett, aki mintha már várta volna a nem evilági ígéretet.
Aia felém közelített, közben virágos koszorú került fejére - a természet adta, ez volt az ő ajándéka, akárcsak lépte nyomán nőtt orgonát, krizantémot, vadrózsát és tulipánt. Ahogy néztem smaragdzöld szemébe, könnyem kicsordult, megérintett az ő lelkisége, homlokából kékes-fehér fényét rám vetítette, s mint válaszokkal teli mázsás súly, úgy áradt felém az ő kozmikus bölcsessége. Kérdeznem nem kellett, hiszen homlokomból kiolvasta a lelkemet nyomasztó kérdéseket, potenciális jövőképeket. Aia a termékenység egyetemes tudója volt, és ezen gondolatai atyai énhez hasonlatosan minden gondolati rezdülésre kiárasztó jellegű volt. Ahogy jött egy gondolati szikra - mint az idő szellemi vándora, ő azonnal megválaszolta.
„A Természet és a Teremtő Egyek. Egymástól elválaszthatatlanok. Egyik benne van a másikban, és fordítva is, egyszerre. Mi, benne élő hús-vér lények is részei vagyunk e szerves működésnek - a természetnek, ahogyan mi nevezzük, a minket egyszerre körülvevő és magába foglaló, széles spektrumú biodiverzitásnak. Ha egy égi test lakója, része az őt körülvevő természetet bántja, azzal a Teremtőt bántja, és azon keresztül saját magát, és génjei nyomán leszármazóját. Ha értelmesnek mondható, társas lények csoportjából csak egy is megsérti a törvényt, azt másolva, másokon keresztül vadsággá növi ki magát, és megtelepszik, mint mérgező métely, besározott, közös tudatán. Ha egy értelmes élőlény elveszi egy másik életét - anélkül hogy megölné, és a környezetében élők elnézik, és közönyösek a szabadságnak nevezett ideájuk ilyetén életellenes, durva megsértése iránt, akkor már a világ egységében is pusztul valami…
Miért hiszitek, hogy itt a Földön nem teremhet béke? Bennetek van elrejtve! Oly sok szép világ van a világmindenségben. Miért pont a ti világotok lenne kivétel? Csupán újra érezni kell. Nem gépekkel. Szívvel és szemmel. De a lélek nélküliek is kellenek. Hogy választaná el a fény a sötétet. Hogy láthatnál engemet, ha nem szeretnéd lényemet. Hogy szunnyadnál itt, ezen a szent helyen, ha nem keresnéd feleletemet. ”
Aia megnyugtató mosolya és szemeinek csillagos csillogása még élénken élt bennem, ahogyan feltámadott az erdő szele, mely eszmélésre késztetett az oltalmazó fa tövében, esti sötétben. Szavai még fejemben visszhangoztak, hát mosolyra húztam arcomat, és neki iramodtam. Jobb lesz minél előbb kijutni - gondoltam, mielőtt nagyobb szél támadna. A virágok maradtak, a kis fehér nyúl elém szaladt, nem lehetett álom - gondoltam. A nyúl bátorított, hogy kövessem, hármat ugrott, s a kijárat előttem volt. Fehér szőrén megcsillant a fényes félhold, s boldog voltam, hogy erdei megpihenésemben társaságom volt. A sólyom rikoltott az erdő szélén, mintha azt üzenné: ne menj még! Vettem egy mély lélegzetet, és e bölcselettel visszatérve beléptem emberi szentélyembe.
2021. február 25.
22:00
Illusztráció:
https://telegra.ph/Az-erdő-szele-02-26
