A Gombos Ferenc felhasználó összes verse >>>
Ma reggel.
Ma reggel hideg a lelkem.
Dideregve lapul testem templomába.
Az égre szegezem szemem.
Nézek a felkelő nap vörösen izzó szép arcába.
Már bíbor takarót ölelnek a hegyek.
Vörös rózsát ültetve a Naszály udvarába.
Már vörösen izzanak a kövek.
Az ébredő hajnal kapujába.
És itt állok én, az ember.
Bíbor szívemben még él egy álom.
Nézem, ahogy a Nap felkel.
És azt kérdezem mért él költő ezen a világon.
Mert a költőnek annyi minden jutott .
Kín, nyomor kevéske boldogság.
Egy toll amit isten kezébe adott.
És a szív ami halkan dobog, ami mindig fáj.
Ha szememmel az égre nézek.
Látom a mennyek kapuját.
Eszembe jut mennyit érek.
És látom az angyalok mosolyát.
De néha szívemen átfúj a szél fújta homok.
A szív amit Isten nekem adott sír, kalapál.
Olyankor lelkemben dúlnak vad viharok.
És ami tegnap szép volt ma már romban áll .
Én azt mondom legyen már vége .
Lelkem menekülj, messze elrohanj.
Ne nézz fel a kéklő égre.
Mert az ég sem színarany.
Nézd vércseppek záporoznak.
Lemosva a lélek fájdalmát.
Hogy a költőt összezúzza.
Hozva újra meg újra egy kínzó látomást.
