A Gombos Ferenc felhasználó összes verse >>>
Hadesz árnyékában.
Ó én nyomorult ember.
Annyi de annyi kín gyötör.
Lelked háborút vív az éggel.
És szíved már réges régen összetört.
Ó én boldogtalan ember.
Kit rongyokba öltöztettek az istenek.
A sötétség árnya már elnyelt.
És Hadész a halál kapujából integet.
Kinek a sors letépte rongyait.
S a fagy őrzi meztelen talpad lábnyomát.
Annyi szenny amit e Föld rád borít.
Mégsem hallja senki zokogó lelked fájdalmát.
Ó te jó sorssal megáldott ember.
Látod? egy nyomorult nyújt feléd kezet.
Látsz, de szánalmat nem érzel.
Azt hiszed egy koldus kéreget.
Ó nem nem kérek semmit.
Csak kezed ,szíved melegét.
Látvány tudom ,hogy rémiszt.
Mint az gőg s gúny az égnek istenét.
Látod?balsorssal sújt az élet.
Szemem fénye rémisztő árny neked.
De kérlek ne vess meg érte.
Csak annyit mondj áldjon az ég ,és az istenek.
És ha egy könny csepp vitorlát bontana.
Pálcát törve az álnok sors felett.
Az a megfásult lélek jaj szava.
Érzed értünk a lélek könnyezett.
