A Gombos Ferenc felhasználó összes verse >>>
Ha szívemet kéred.
Hányszor de hányszor nyújtom kezemet feléd.
De te ezt az összetört szívet kéred.
E nyomorult lelket hát ki öntöm eléd..
S a valóság fényét adom neked.
Fogadtad volna inkább kezemet.
Hogy ne halld vérbe fagyott lelkek jaját.
Törölted volna szívedből nevemet.
Hogy ne halld a csaták elátkozott zaját.
Hányszor de hányszor akartam.
Csitítani viharban ragadt lelkemet.
De két világ között ragadtam.
És ott béke soha sem létezett.
Mond mit tegyek ha ez az álnok Föld.
Árnyak közzé szorítja fejem.
S ha meg vet a világ és össze tör.
És ha a gonosz béklyóba szorítja kezem.
Mond mért nyomja válunk.
Most is a názáreti kereszt.
Mint füst szerte foszlik álmunk.
Hogy egyszer igazán béke lesz.
Mond te nem látod a nyomort.
A haldokló lelkeket.
Látod arcot ölt a pokol.
Az ember öl a másik eltemet.
Nyisd már ki szemed.
Néz csak néz az égre fel.
Csillagokba írva látom a neved.
Te itt a földön, már nem is létezel.
Csak az álmoknak élsz.
De engem a valóság fogva tart.
Te mindig jobbat remélsz.
De én látom a pusztulást hozó nagy vihart.
