A Gombos Ferenc felhasználó összes verse >>>
Lélek hangja.
Amikor a lelkem.
Útvesztők labirintusába téved.
Ott felhők temetnek el engem.
És oly magányos a lélek.
Pedig egykor boldog gyermek voltam.
Szerető anyám, apám is volt nekem.
Egykor oly boldogan daloltam.
És szivárványként ragyogott szemem.
Áldott jó anyámból.
A jóság úgy áradt felém.
Mint méh ha részeg a tavasz illatától.
És boldogan dalol a nektár közepén.
És az áldott anya tej.
Oly édes volt nekem.
Nem volt a földön az a hely.
Ahol te nem lennél velem.
De ez az álnok sors .
Kitépte áldott szívedet.
És a lélek ami velem összeforrt.
Elvette sok sok kincsedet.
Szerettelek ,mindennél jobban.
Most mégis magamra maradtam.
Lábad nyomát keresem a porban.
Látod , veled én is sorsodba haltam.
Hol vagytok? kiket úgy szerettem.
Azt mondják ott a mennyben.
Álmodtok az örök létben.
S én mégis csak könnyezek.
Ha megnyugvást leltél.
Mond én mért nem lelhetek.
Te ha úgy szerettél.
Veled most, mért nem élhetek.
Nekem nem kell semmi és senki.
Csakis hozzád húz ez a néma lélek.
Nincs erőm már élni.
Nélküled meghalt minden élet.
Csak szél fújta por vagyok.
Holtakkal él a lelkem.
Csak rólad álmodok.
Ott a csillagok is holtak már felettem.
Nekem meghaltak az álmok.
Torz az egész nagy világ.
Most megint hozzád vágyok.
Veled meghalt, minden szál virág.
