A Gombos Ferenc felhasználó összes verse >>>
A pokol kapujában.
Ha tűz perzseli lelkemet.
Úgy érzem mindjárt elveszek.
Pedig két szemed rám nevet.
És te azt mondod boldogan élhetek.
Tudom te azt hiszed.
Hogy csillagok írják sorsomat.
És csillagok őrzik nevemet.
Hogy hiába való minden áldozat.
Nem úgy, nem úgy kedvesem.
Nem hiszem, hogy sorsom az legyen .
Hogy a sorsom végleg eltemessen.
Tövis koszorúval szívemen.
Látod? az ember könnyet ont.
Nézd fejet hajt szelíden.
De nem lehet az a sors.
Hogy a bánat árnya üljön szememen.
Mond mennyit ér az élet.
Ha gond s a bú marja csontomat.
Azt mondod ez hát a végzet.
S hogy a csillagok írták sorsomat?
Miféle sors hát ez mond.
Ahol rabláncok közt vergődik szívem
Bennem a holtak lelke bolyong.
És a holtak lelkét látja szemem.
Hát miféle élet az ahol a sors .
Húsodba vájja fogát.
Ahol a véred láztól forr.
És érzed a halál szagát.
Hát nem, ne legyen sorsom az.
Inkább legyek átkozott.
Nekem nem kell amit Isten ad.
Ne vesszen az amit álmodok.
És ha egy nap leteszem lantomat.
S a sors felhőkbe írja nevemet.
Villámok tárjátok ki csontomat.
Had legyen sírom a messzi végtelen.
