A Gombos Ferenc felhasználó összes verse >>>
Az élet .
Ha már az élet arra késztet.
Hogy térdre hulljak az álnok sors előtt.
Ha kell a sorssal szembe nézek.
De mond ,hová bújjak a hideg szél elől.
Mond hová visz az élet.
Sorsom cipelem vállamon.
E test már sokszor égett.
És e szív most is égő fájdalom..
Anyám nincs már .
Pedig ölelt, táplált, szeretett.
Lelke messze elszállt.
Szerettem, mégis is elveszett.
De mond nem volt még elég.
Hogy a vér tengeré dagad.
És ki kezet nyújt feléd.
Az még több fájdalmat arat.
Mintha csak könny lenne ópium ajkadon.
Ezernyi kín száz és száz lidérc.
Hát mond nincs számunkra irgalom?
Jobb ha az ember, sorsával szembe néz.
Ó jaj ez a seb még be sem forrt.
Te újra gyötröd testemet.
S a szél arcomba jeget hord.
Látod ? a végzet vígan rám nevet.
Átkozott légy hát te sors.
Te ki hárpiák körmével marod szívemet.
Nézd ez a seb még be sem forrt.
Te újra újra kéred véremet.
Te most még legyél csak bírám.
Hóhérom hogyha kell.
De bár milyen sors is vár rám.
Hallgasd, lelkem dalol és énekel.
