A Gombos Ferenc felhasználó összes verse >>>
A magány árnyékában.
A magány árnyékában járok.
Magányos fa vagyok a világ közepén.
Ma az űr végtelenjét látom.
És érzem ahogy kitárja kapuját a messzeség.
Úgy szeretném ha most itt lennél velem.
Egy jó szó egy néma ölelés.
Te oly sokat adtál már nekem.
Fagyos télben az otthon melegét.
Bár átölelne karod.
Had érezzem szíved melegét.
Ott nem éreznék fagyot.
Csak azt ,hogy testem tűze ég.
Bár kinyújtanád kezed.
Így a magány idején.
Bár lelkem adhatnám neked.
Hogy ringasd a magány tengerén.
Bár lenne egy a sorsunk.
Bár megnyitnád az idő kapuját.
S ha a szerelem az mit magunkba folytunk
Bár bezárná a magány ajtaját.
Ó csak tedd kezed szívedre.
S mond hazug a szó mely érte ajkamat.
És esküdj esküdj meg az égre.
Hogy nem hallod nem érzed vágyamat?
Tekints csak tekints mélyen a szívedbe.
Mondd mit súg az neked.
Csak emeld az égre némán a szemed.
S mondd az ég tükrébe ,hogy szíved már hideg.
