A Gombos Ferenc felhasználó összes verse >>>
A végzet.
Akit az élet arra késztet.
Magába fojtsa az élet kínjait.
Annak szemében ott a végzet.
És sors vígan temeti álmait.
Én is így születtem.
Rám hajolt egy szomorú fűzfa ág.
Könnyező fűz sírt felettem.
Lábam előtt hervadt a virág.
Vad buja indák között.
Kúszott a lelkem az ég felé.
Az ég feketébe öltözött.
Csak az anya siratta gyermekét.
Kezét össze fonva.
Imára fonta két kezét.
Lábáról földre rogyva.
Ísten áld meg a kínnak gyermekét
Ha már kezed arra rendelt.
Hogy a költőt rejtsen az anyaméh.
Látni ahogy a búnak oltárt emel.
És hogy sír ha a múltba vissza tér.
Ó nem ,bár ne tetted volna.
Fáj látni egy boldogtalant.
Csak add, hogy az ne legyen sorsa.
Hogy bolyongjon mint egy hontalan.
Inkább égjen teste tűzben.
Legyen füst a föld felett.
Bolyongjon lelke a néma űrben.
Legyen boldog ha a csillag rá nevet.
Isten ne hagyd, hogy látni kelljen.
Ahogy naponta hervad el.
Hagyd kérlek felemelnem.
Oda hozzád az égbe fel.
Ha ott áll az Olimposz ajtajában.
Nyiss ajtót te neki.
Tartsd ott a ragyogásban .
Azt aki az élet kínjait szenvedi.
