A Robszi felhasználó összes verse >>>
Kánikula
A kék égen felhő sem pisszen,
a nap, mint inkvizítor éljenzi a
máglyahalált, rőzse lobban,
a füst felszáll, az oszlophoz
kötött világ tűzben áll, a füst
torkára száll, menekülne, de
nem lehet, a kánikula körbe
áll, lándzsájával tüzet döfve
nevetve őrt áll. Gályarabságra
ítéltek, tüzes evezőhöz kötöttek,
húzni kell vagy korbács csattan,
izzadó hátamon a csepp lecsorog,
tarkómat vizes ronggyal hűtöm,
de pusztába kiáltott szó, nem a
víz hűt engem, azt én melegítem.
Az erdő mélyén tohonya pára
lebeg, mint mérges gáz a fürdőben
leszáll, s kit lent talál, annak eljött
a halál. Oltalom egy lehet, ha szél
jön, hozva eső felleget és a kánikula
tarkójára az eső pörölyével odavág.
Vége a pusztító melegnek, inget
cserélek, száraz, fehér és hűs, mint
a hó, felvilágosodás, pusztul az inkvizíció.
