A Robszi felhasználó összes verse >>>
Évszakok
Tavasz
Tavasz, mint fruska lány, kacéran libben,
flörtös kedvű, de szerelmetlen, kicsi
szíve még fájdalmat nem kalapált, csak
játszik ő és virágot szór a szoknyába
libbenő redő. Fára röppen, mint madár
a fészken, és szertelen szeszéllyel,
zöld levélből fon fára koronát. Folyó
habján bújocskázik, nap fényével
fogócskázik, aztán elunja magát
és elszalad, hogy kipihenje a múló
hónapokat.
Nyár
A nyár éltes asszony, ki okos már. Nem
szeleburdi fruska, kinek szíve még tiszta,
ő tudja a világot, a szerelem bőven lángol,
és éget, mint a nyári nap és tikkasztóan
szórja a sugarakat. Az ő élete a teremtés, az
édes gyümölcsöt érlelő mosolyával beoltja,
sárga kalászt ringat a szélbe, dalos kasza vág
a tövébe, hull a mag, őröl a malom, ropogos
lett a kenyér héja, sok éhes száj falja.
A folyó hűs vize, vidám gyerekkacajjal van tele,
barna bőrük csillog a napon, barna szemük
csak úgy ragyog. Az ő ideje is lejárt, kopik a
nap, fakul már, elmegy a nyár, esztendőre
majd visszajár.
Ősz
Ősz a gondos boros gazda, szőlőt beoltotta,
lejtőn a tőkék a fáradt napsugárban, mint
a masírozó katonák, a rendet úgy vágják.
Fehér szőlő édes húsa, mint a szűzlány forró
csókja, ajkad úgy borítja, szíved is felvidítja.
A fekete, mint az éj, a présből folyik a vér,
telik a kád, a hordó, forr a nedű, lesz itóka,
legény mámor a báli mulatságba. Az ősz,
mint a folyó elfolydogál, csendes nap,
napra jár, a leveleket rézbe vonja, lassan
hullanak, mint a pelyva, a szél forgolódva
őket elsodorja, majd megpihenve a földön
sokasodnak, a fák elárvulnak, téli álmukba
áthajolnak.
Tél
A tél öreg ember, szakálla mellét veri, keze
ráncos, csontos, remeg, botra támaszkodva
alig lépeget. Ősz a haja, mogorva ránc a
homloka és merre megy hideg terem, fagy
zeng dalt jeges húrján, ki útra kel, hóban hagy
nyomot és fázik minden és vacog. Nincs
nagyobb csend, mint a téli éj, nincs ezüstösebb
fény, mint a havon megcsillanó holdfény,
mint tündérország oly szép, mint néma temető
oly felemelő, hang se zizzen, semmi nem pisszen,
a halál is lábújjhegyen jár. De a csend se örök,
imitt amott hajnalok hajnalán, malacsivítás
messze száll, hírül adva, disznótor lesz a faluba.
Vidám a nap, dolgos, estére tele a kamra, hurka,
kolbász, szalonna lóg és a sok éhes szem mosolyog.
Még is a tél a legszebb, a szent karácsony az ünnep,
a szeretet körbe leng mindent, a szegény búját,
a gazdag kapzsiságát, a munkás kezének fáradságát,
a börtön rácsát, a kórház ágyát, de áldja a templom
oltárát. A tél is elmegy, hisz a világ rendje, ahogy a
jó Isten megteremtette, abban áll, hogy évszak
évszakot vált, így folyik míg világ a világ.
