A Robszi felhasználó összes verse >>>
II. fejezet Tavaszi árvíz
Tavasz szép arca, ha akar tigrisfoggal mar
és karmaival sebet fakaszt, embert megsirat,
ha tavaszi szökőárral a világra ráriaszt.
Magas hegyek havas csúcsa tavaszi napban
szikrázik, olvadó levének kis patakja őrülten
zuhogó tajtékká változik és a nagy folyóba
ömölve vágtató tengerré válik. Megkondulnak
szerte a harangok, menteni kell, mi menthető,
de mi ott marad, azt a folyó árja elragad.
Pusztítva zúg a folyó, viszi mi őt ki nem kerüli,
nincs ember, állat, paraszti tanya, száz éves fa,
mi az árnak ellen állna, minden sírva, nyögve,
recsegve ropogva dől a víz sírjába. A végítélet
csak lassan múlik, a víz dühöngő árja
bárányfolyóvá csak akkor válik, ha kitombolta
magát és elunta pusztító szándékét.
Lassan csendesedik, a part fellélegzik,
az emberek keresztet vetnek, hálát adnak,
hogy élnek és a vízbe oda nem vesztek.
Jön a megújulás, a tavasz szép arca mosolyra
vált, a folyó is virágzik, megjuhászodva,
csendesen folydogál és ő is a nyárra vár.
