A Robszi felhasználó összes verse >>>
Ifjúságom elmúlt már
Ifjúságom elmúlt rég már,
az öreg kor kampos botjára
támaszkodva lassan botorkál,
ahogy fáradó csillagok fénye
kopik már. Milyen rövid volt az
és milyen hosszú az éltes kor,
az egyik elillant a másik cammog,
csak a cél lebeg már egy fáradt
végben, örök nyugalomban
elszenderedni a csillagokban.
Sűrű sörényem megritkult,
fényes szálak fakóra váltak,
mint őszbe csapott határ,
szemem éges csillogása,
fakó fénnyé lett, mi alig
villan, csak fáradtan pislan.
Kezem, mi valaha volt eretlen,
sima, szeplőtlen, most, mint
deres határ kopár csont-bőr
alkotmány és néha reszket,
a bögrét aljához ütve,
halkan csörömpölve.
Az elmém néha kihagy, keresem
a szavakat, motyogok halkan
és kérdeznek vissza…mit mond?
A kor nem dicső már, a büszkeség
elment, ahogy a szélfutta felhő
örökre elmegy. Csak az emlékek
élnek s ragyognak még élénken,
hála istennek és milyen szépek.
Mint csillagok az égen, sorolnak
rendben és üzennek fényük által,
gyengülő eszemnek. Beletúrok
az emlékekbe, mint asszony
a lencsébe, zsizsiket keresve.
Te is itt vagy játékország, színes
ólom katonák, építő kockák,
guruló labda, mit téren rugtunk
fénygyultától fénynyugtáig.
látástól vakulásig. Lábunk
fáradhatatlan kergette egymást,
és kit érdekelt, hogy estére
térdig porcsizmánk lett.
És ott volt a korcsolya, a jégen
csúszkáló csoda, a hóesésben
fénylő lámpák és a zúgó zenebona,
míg a sötétben a Vajdahunyad vár
némán nézte a színes gyerek
petárdák pattogó hadát.
A kor csak állapot, betegnek magam
nem mondhatom, jól vagyok, hogy
hajam, kezem, szemem fénye már
nem ifjúságom éke, hát Istenem
így is jó nekem. Néha visszaszállok
az emlékekbe, sétálok, napos
padon elücsörgök, vannak jó barátok,
télben is tavaszt látok. Emberek közt
ember vagyok, hét évtizedem nem adom,
mi volt az van, mi van a jövőnek adom,
utamat, mit szeretek, tovább járom.
A sötét gondolatot elhessentem,
ördög vigye, legyen övé, mindörökre.
