A Domin Jolán felhasználó összes verse >>>
Látogatás
Kanyargó ősfás úton
Keresem az árnyékot
Szeptember déli melegében.
Nehezen hiszem el,
Hogy betegséged, újra támad.
A kórteremben három helyett,
Negyedik ágy bepréselve, a tiéd.
Kiültél, a teraszra, őszi napfény játszik
Pirosló orcádon.
Már mögötted állok,most megrézted..
Kikapod füledből az andalító
Zene, forrását.
Meglepetten mosolyogsz,
Örömöt látok szemedben
Belém szúrt az együttérzés fájdalma.
Kezeid öledbe ejtve.
Vajon min merengtél el?
Láttam ijedt visszatérésed a valóságba.
Talán, kis unokád arcát képzelted magad elé?
Hiszen már három éves, és még nem láttad.
Gyorsan kiterelgetsz bennünket
a nagyobb teraszra,
És ti hogy vagytok?
Kérdezel vissza,
bár az idősebb én vagyok,
Mégis már oly régóta te anyáskodtál
Alkalmanként felettem.
Most ijedten nézek farkasszemet
Betegségeddel.
Úgy szeretném megfogni kezedet,
és átpumpálni erőmből neked.
Nem fogadnád el
,
Te csak némán tűrsz,
Szenvedsz, sok, sok év óta,
Egy, talán őrült?!
Férj oldalán?
Eltiltott a családodtól,
De még gyermekeidtől is.
Unokád, ki már hét éves,
Hat éve nem láthattad.
A kicsi mosolyának, sem örülhetsz.
Számomra felfoghatatlan,
És, már hívom is lányodat
Kicsim, édesanyád beteg,
A rákos sejtek a tüdejében felébredtek.
Gyere hamar!
Már másnap hajnalban, indultok.
Szegedtől aggódva hallgat a család az úton.
A kórházban hatalmas meglepetés,
Örömteli, könnyektől áztatott arcotok összeér,
Karotokkal, ölelkezve, húzódtok félre,
Csak ti ketten.
Férjed nem győz csodálkozni,
Hogy hogyan is merészeltük,
Az ő tiltását megszegni.
Sógorod, vejed, és én,
Mint egy védőpajzs üljük körbe,
Ezt a öreg embert,
Hogy a meghitt perceket el ne lophassa tőletek.
A kicsik, már nyugtalankodnak,
és eljött az indulás ideje.
Szomorúan ölelem magamhoz húgomat,
ki tudja láthatom e még élve?
