A Qwerty felhasználó összes verse >>>
Tavasz
Zörög a megfáradt avar,
de nem lépteim nyomán,
éled, mit holt teste eltakar;
harmat csurog homlokán.
Nemrég ölelte a Tél karja;
kiolvadt s felemészti vajúdása,
fájását a molyosa eltakarja;
némán nyög fel kiáltása.
Felfelé szegezi tekintetét,
fájának új, sarjadó rügyére,
felidézi az elmúlt életét;
Fáj, hogy mást lát a helyébe.
Egyre csak nézi múltját:
újra élni majd hullni akar,
de meggyötört testén át
alulról az élet felfelé kapar.
Nem azt bánja és fáj igazán
neki, hogy újra nem élhet,
hanem, hogy az év Tavaszán
helyére újra lép az élet.
Fáj, mert látja már jól,
hogy valóban pótolható,
majd más lomb alatt szól
nyáron a csendes altató.
Fáj, hogy kik a forró Nyáron
az enyhítő árnyékát élvezték,
Azok Ősszel a rideg sáron
át tiporták el lehullott testét.
Árnyékát látták csak örökké,
de őt, magát valójában soha,
és nem sarjad újra többé;
vele a Tavasz is mostoha.
