A felhasználó összes verse >>>
2026 / Szeptember elején
Még nyílnak, még nyílnak;
mezők vadvirág-szőttesébe hívnak
hanyattesni a lanyhuló napok.
Mint puha földbe a magok:
úgy hullnék öledbe az utolsó nyári esteken,
s kívánnám egyre csak
körém fonódni karodat.
Menteni véle télbefúló lelkemet,
s ha hajunkra az ősz már deret vet,
akkor is, mindig, hinni a kikelet
szárnyat bontó napsugarát,
lágy esőnek hívó szavát,
ahogy kopog a tereken,
úgy dobognál Te bennem.
Bolyongó szívemnek
ágyat Te vetnél hitből,
s maradék, árva szeretetből
csókot adnál homlokomra.
Leheleted felhő volna,
égirányba sajgó képzelet,
s az lennék én neked,
ki messze idők távolából
hű fogadalmat fon pókfonálból,
életre s halálra.
Benned reményre találva,
földbe hullnék én, ó, igen!
Bátran hunynám le a szemem,
mert settenkedő rettenet
nem gyötörné lelkemet.
Ha Te hívnál a hídon túlra -
rálépnék a hosszú útra,
s szívem aranyba borulva,
mint az őszi lombkorona,
Veled az ezüstkaréjú Holdra
csak úgy ragyogna,
Hold tükrében ragyogna.
