A Z. Szabó Veronika felhasználó összes verse >>>
Alkony
Sötétbe burkolódzik a megkopott idő.
Sápadt arcán mélyülnek a ráncok.
Tárt karjával nem hívja jövő,
Búcsúznak az elfelejtett táncok.
Válláról lerakja rég cipelt terheit.
Görnyedt háttal magában üldögél.
Merengve idézi életút-képeit,
Hajszálain csendben elalszik a dér.
Homályos tükréből rémülten néz vissza,
Kupaknyi borát tán utoljára issza.
Harangja messziről hosszan zúgva kondul,
Gyenge lábaival tipegősen indul.
Legszebbik ruháját még egyszer felveszi,
Elmélázik benne, utána leteszi.
Féltve őrzött titka ölébe telepszik,
Örökre megvetett ágyába befekszik,
S mint óceánra rátaláló ér,
Megérdemelt pihenésre tér.
