A Szabó Veronika (Nyíregyháza) felhasználó összes verse >>>
Egyedül
Ég és Föld között lebegve,
viharfelhőktől remegve,
anyám szoknyájába bújok.
Redői közt meglapulok.
Semmi gyümölcs nincs a fámon,
levél sem nőtt kopár ágon,
száraz fűre nehéz lépni,
hervadt virágszálhoz érni.
Elment az utolsó vonat,
már csak tehervagon tolat,
árválkodnak üres sínek,
panaszkodnék, de nincs kinek.
Pusztába kiáltom szavam,
bámulom kiszáradt tavam,
kapálódzom mély mederben,
senki sincs a közelemben.
Sötét utcán barangolok egyre,
nem tudok már felmászni a hegyre,
gyenge lábbal elfutni sem bírok,
kopott lócán magányosan sírok.
Ablakomból messzire tekintek,
kezemmel a levegőbe intek,
köd előttem, köd mögöttem, nem látszom,
színlelem a boldogságot – eljátszom.
