A Keszey Anett felhasználó összes verse >>>
Véletlen
Megkérdezték tőlem egyszer:
Akarsz-e ez lenni még?
Akarsz-e még ember lenni?
Akarsz-e mást felemelni?
Vagy talán neked ennyi elég?
Csodáltad te a világodat?
Nézted az apró kavicsot, melyet cipőd a porba rúgott a sáros utcán?
Vagy csak vagy? Csak létezel?
És ha ezt megkérdezik tőled furcsán, te csak lélegzel, s mondod durván:
Annyit tudok, hogy vagyok.
Annyit tudok, hogy a kudarcok jönnek, mennek,
a boldog pillanatok elreppennek,
majd egy pillanatra még visszanéznek és eltűnnek.. lehet, hogy örökre. –
válaszoltam,
s szemem lesütve néztem le az útra,
hol lábam a kavicsot rúgta,
s hol ez a titkos idegen az én életemmel foglalkozik, ábrándozik, gondolkodik..
De én nem kértem és nem kérdeztem, felnéztem és éreztem: a kérdező eltűnt.
Nem tudtam mit szólni, hisz ő a dolgát itt megtette.
Csak álltam s vártam kábultan, hátha valaki szól, hogy tréfált és
visszasüllyedhetek az újra várt szürkeségbe.
Hozzám azonban más nem szólt, de az üzenetet végül mégis megértettem.
Ez a furcsa alak, nem lehetett más, csak a véletlen.
