A Tamáska Zsolt felhasználó összes verse >>>
Epilógus
Miért hagytuk, hogy így legyen?
Hogy a kapcsolatunk ilyen fordulatot vegyen.
Elvette az eszem, megbabonázott,
Ő jelentette nekem az egész világot.
Szomorú vagyok és elkeseredett,
Múltam a jelenemmel összekeveredett.
Reggeli mosolya, ölelése,
Imádott csókja, puszta közelsége.
Úgy gondolok rá, mint a felkelő napra,
Az elsőre, kit meglátok pirkadatra,
Mindenem odaadtam, de hiábavaló,
Sírásom is gyenge és el-elhaló.
Vajon, áltattuk csak magunk végig?
Könnyeimből patak folyik a Móricz Zsigmond térig.
Az elengedés mindig fáj,
Nem keresett, de lehet, hogy még vár?
Nem takarta fejem soha álarc,
Szerelmünk egy rég elvesztett harc.
Nem vagyok tökéletes, ahogy senki sem az,
Mindenkiben van olyan, mi nem nyújt vigaszt.
Szebbé varázsolta az életem,
Ezért fáj most egyre mélyebben.
Felemelt fejjel próbálom túlélni,
De a szívet ilyesmire nem lehet megkérni.
A tovább lépés csupa bú és verejték,
Egy ilyen időszak után nehéz a felejtés.
Minden olyan nap, mikor boldogok voltunk,
Meghatározta az együtt töltött múltunk.
Szívemben akkor is élni fogsz, ha már minden virág halott,
Szenvedés lesz az élet, minek már a gondolata is megríkatott.
Rád mindig megérte várni, elég volt egy mosoly,
Nélküled minden perc kín, pocsék és maga a pokol.
Magam előtt látom szemed csillogását,
Így mondom el neked szívem végső vallomását,
Volt egyszer egy lány az életemben,
Aki sohasem hitt a véletlenekben.
Örömteli emlékeket szereztünk egymásnak,
Úgy tűnik, útjaink most végleg elválnak.
Te voltál az első számú mindenben,
Sosem feledlek, ezt megígérem.
