A Turi Emese felhasználó összes verse >>>
Időkapszulába zárva
Mindenható feledés!
Naiv, ki fejedre koronát
helyezve, Léthé hűs vizéből
merítve ringatja magát az
éj kétes labirintusába;
s közben rongyosra feslett
ajkain, monoton imát
rebegve – hirtelen – három-négy
dimenzión tuszkolja magát
Keresztül.
Véres körmeivel kaparja
lelkét átszakítva az idő
vasrácsos kapuját, míg vágyát
s nyughatatlan emlékeit,
mint holmi vérehulló gazt,
mert kigyomlálni nem tudja,
szíve kertjébe ássa: mélyre
süllyesztett időkapszulába.
Erővel.
Egyre gyorsabban szöknek az évek.
S ő csak bambán csodálkozva
bámul az útmenti kövekre
fröccsent gondolatok képlékeny
rajzaira, melyek őriznek
valamit, valami régit,
valami mélyet, valami
áttetszően éles, sosem volt
kor molyrágta maradványait.
Töredékeket.
A kert közben újra kivirult,
színes, dús hajtások indái
borítják. Csak egy aprócska folt
üres, ott nem sarjad új virág.
Ám kertészkedés közben – hisz
a virág törődést igényel – ,
az ember mindig túl mélyre ás,
óvatlanul megbolygatja a
Múltját.
Döbbenten pislognak egymásra.
Rebbenésnyi almaszagú csönd;
nagyot visszhangzva felsikolt egy
elkésett sóhaj. Végtelenre
tágul az idő, vagy az egész
élet egyetlen kitágult
Pillanat?
Leomlik egy könnycsepp, repedés
fut végig az álmok szőtte
üvegfalon át bekúszik egy
ismerős érzés.
Hagyja, hadd suhanjon:
belé, át, ki, el, messze, tova.
Tovább.
Végül lezárja a kapszulát,
ismét, súlyosan; és büszkén
pöccintve visszasüllyeszti a
föld alá. „Ő győzött”
– gondolja.
A kertet mára benőtte a fű.
Ő nap mint nap emlékei
mohos talaján lépdel, de
– ugyancsak –
árnyékok sétálnak a háta
mögött. Bizonyára még nem
tudja: sosem lesz szabad
Tőlük.
