A ZnZ felhasználó összes verse >>>
BÉCS-I-SZAP
az alvó Bécsben fekszem,
éjszaka keze remeg
– rajtam –
eső könyököl nedves
– álmokban –
rázkódom,
görnyedt testem
száz szilánkja ágyamon
– csörömpöl –
odakint a Hold
nem alhatom,
hallom, ahogy
kemény remény
búbol a bokor leázott
ráncai közt,
a folyó ionjai alatt
iszapmélység sűrűsödik
ködhorgon fárad az igazság,
az egyetemes ebihal boldogság:
nem passzol a jövő
nincs jelen
áttetsző darabkák
hullanak
– ránk –
koppan a szilvamagos idő
– ablakpárkányomon –
ricsajos rekviemet sóhajtok
– át –
a Dunán:
a halász gyomra holnap is
kiköpi a márnát
az élet nem fogalom
az élet rajtam nem feszül
mint hamis ragtapasz alatt
seb sem létezik kívülről,
tömegközlekedünk
– a kénsavölelő akkumulátorok
puha rezgéseiben –
dolgozunk,
gyártatunk és gyártunk
ó, nagy forgalom!
fogyasztunk és fogyasztatunk
ó, éhségünk, soha ne csillapodj!
mik vagyunk?
a sötétség keze rajtunk…
Bécs alatt hajnal kúszik,
tested mintáját
k-éjpókok szőtték rám,
régi szép estéink
ragacsos emlékeit
tenyerembe szórva
– mohón nyelem le –
saját pengéim
sötétkék tegnapokon
bármit is esküdtem
már a reggel simítja Bécset
világos van
azt hiszem
tévedtem
én nem szeretni születtem…
hallgass! – a lucskos csend
üvöltve könyörög –
menj el, maradj távol!
hozzám csak így lehetsz
közel,
hadd legyek homály
egy árny,
amely csak néha rémlik fel
vagy sohasem…
ne higgy mosolyomnak
csak festem magamra a bájt,
bármit mondok
– kételkedj –
– ha ígérek –
nálam a kerek is
csupán szögletes
a boldogsághoz gyáva
vagyok; hazudik
bennem az értelem,
nincs hétköznap,
amibe beleillek
nincs morál,
amiben elférek
hús helyett halántékomon
hangod dobbanjon
kérlek, szuszogd
rá, hogy
gyűlölsz,
gyűlölj meg engem!
csak így védhetlek…
egyedül merülök bele
a bécsi délelőttökbe,
villám forgatom
tésztalelketekben,
a leárazott címkéket
figyelem:
– illúzió –
olcsó és egyszerű
– összetevőitek közt –
minden mesterséges
így szeretjük
– egymást –
naponta fogyasztjuk
el
ember emberre jut,
a mártást öntöm közétek
emberspagettit majszolok
nem az utcán,
csak otthon
– titokban –
nem is sejted ugye
mint, ahogyan azok
a darált húsok sem
a túloldalon,
hogy nézem őket
és közben
és közben
lassan dugom le
a ketchupos tubust
a torkodon
Bécs délutánja
fogja kezem
– teraszom szélén –
lábamat a mélység tarja,
a szakadékot szeretem
semmibe nem kapaszkodhatom,
minden madárnak repülőt
ígérek,
kacagok és nevetek
de ne higgy nekem,
csak tanultam őket
utánzom a jól bevált képleteket
megfizetett őrület
csurog le mellemen
ahogy a sötét Bécs rám borul,
az éj alatt újból fogadom,
a hajnal más valakit talál,
koszos ágyneműm alól
az kel fel, aki lehetnék
nem, aki vagyok
a ritmus mégse változik
a finálé vaspáncélban szorong
a lepedőn mindig,
mindig csak én vagyok
maradj távol…
