A Tóth Beáta felhasználó összes verse >>>
Geppetto levele
Drága Egyetlenem!
Még nem vagy öntudatodnál. Az asztalomon ülsz behúzott szárnyakkal, a tekinteted az egyetemes végtelenbe mered félúton a Nagy vörös folt és a Galilei-holdak valamelyike közé… a csillagok születését és halálát bámulod, még mielőtt értenéd mi is a valódi lényegük. Odakinn Napszél fúj. A körülöttünk lévő magányos magnetoszféra fölényessé fejlődött minden létező közül az egész Naprendszerben. Ötven kilométeres vastagságú felhőréteg nehezedik ránk. Csupán elektromos kisülések zavarják meg a csendes nyugalmunkat. 591 millió kilométerre innen százszor, talán több ezerszer gyengébbeket tapasztalsz majd. Egy váz vagy még, de a fejemben már milliárdnyi bábú életével ezelőtt összeálltál. Sokat tanultam a teremtés során. Angyalok jöttek nap mint nap és édesen, némán bámulták a születésed fizikai folyamatát. Sosem szóltak, akkor sem, ha hibáztam. Pedig sokat hibáztam.
Milyen nehéz egyetlen levélben megértetnem az emberi történelmet és mindazt, ami utána következik. Minden szülöttemben hittem; célt kerestem a szépségükben, az anyagukban, a tömegükben, a mennyiségükben. Mikor csalódtam a fizikában az esztétikumba menekültem. Mikor megcsalt a szubjektív szépség az objektív célosságba kapaszkodtam. De mind messze taszított a létező valóságoktól.
Sokakat előtted aranyból öntöttem zafír szemekkel. De a húsvér bábúk nagyravágyóak voltak és hiúk, megvakították és beolvasztották őket. Soha többé nem szolgáltak egyetemes célt. Voltaképpen semmivé lettek. Ezer darabra téptem a terveiket, hogy végül a magnetoszféra és a napszél részecskéinek interakciója nyelje el őket. Voltak gyermekeim fából. De az emberek fáztak odalenn a jéggé fagyott világban. Felaprították őket és az én szívem velük együtt hasadt és égett a tűzön, majd vált semmivé újra és újra évszázadokon keresztül. És én megvénültem. Száz métert sem tudnék megtenni, sorvadtak az ízületeim, a tüdőm lassan elfogy, de az agyam azon része, ami az ujjaim precizitásáért és a teremtő erőmért felel sosem vész el. Képtelen vagyok magam jobbá tenni a világot, ezért bábúkat faragok húsból, vérből, fából, gyémántból, a nap erejéből és elektromos kisülésekből.
Végül elkészültél. Erős fémszerkezet vagy, hogy utazásod során túléld az elektromos viharokat és az univerzumban keringő milliárd éves kreálmányaimat. Erős vagy mégis pihekönnyű. Több benned a fizikán túli mint a képletekkel és számokkal levezethető; (mert az ész elbukott odalenn és nekem nem maradt más csak a hitem.) Szárnyaid fesztávolsága négy és fél méter. Tollakat erősítettem Rád. Angyalok, lágyan mosolygó Angyalok elhullatott tollait. Tollakat, több milliót, amelyekből ha kitépnek vér helyett tinta folyik. Ha életed – Drága Egyetlenem – a terveim és rajzaim szerint folyik, mikor elhullnak az utolsó tollaid és fémszerkezeted végleg az egy irányba mozgó idő és a nedvesség martalékává válik végleg elmúlsz.
Holnap végre megkezded utazásod. Holnap végre látlak repülni. Bár kétség sem fér a sebességed és a biztonságod felől. Repülőszerkezeteimet jó pár ezer éve tökéletesítettem már. Azt akarom, hogy tudd, sosem akartam neked fájdalmat okozni, de a fájdalom, az elutasítás és a dolgok következménye éppúgy része minden létezőnek Földön. Voltak bábúim különleges adottságokkal; önhittel és reproduktív képességekkel rendelkeztek de Te vagy az első, akiben hit van és igazi változás. Dominószerű változást hozol a világba; az összes bolygóra és az összes bolygó összes holdjára. Egy mindent megzavaró apró, mindennel ellentétesen mozgó, vonzó porszemként változtatsz meg mindent magad körül, hogy végül minden részecske köréd rendeződjön és kiegészülve megszüless teljes valóságodba. Helyrefordítod a világ menetét. És holnap, talán évmilliárdok után végül én is megpihenhetek. Az Angyalok vigyázzák minden szárnycsapásod és kísérjenek a távoli megmagyarázhatatlanba.
Atyád:
Geppetto
