A Béla Zentai Tóth felhasználó összes verse >>>
SZAPORODÁS, EMBER, SODRÓDÁS...
S kétes eséllyel,
végső leállás nélkül
talpal az ember,
vakító ellenfényben,
s cseles fejetlenségben.
Ember hajlandó elfelejteni hol van,
Féken tartott időegységgel nem számol,
Igazgyöngye korlátlan szeszéllyel robban,
S gyönyörrel tulajdon romlásának hódol.
Világűri hajtóerőt elemezve,
Sokarcúan hajlik a kábult agyvelőn,
Belép, tágul-görbül a tekervényekbe,
S rést üt sorsdöntőn eget verő hangerőn. \"Nekifeszül, bumm! a vérségi szerelmünk,
Buzdítanak hús-vér-vak ösztönök csontig,
Ősi érzületet máig követeljük,
S dévaj szenvedélyünk, hogyisne! nem foszlik\".
Öszhangra gáttalan villan az őserő,
S Földközelben tör elő...körben kőmező.
\"Tekintet nélkül,
mint vírus, űrben hatunk,
s igénk sejthető?
Ahol csapong az élet
megvillanunk, mint méreg.\"
