A Béla Zentai Tóth felhasználó összes verse >>>
ŐSROBBANÁS, EMBER, SODRÓDÁS...
S átfon az élet,
sarkamba akaszkodik,
egyből felbecsül,
bizarr gondviselésben,
s összes csontrepedésben.
Éjt, s nap kettétör
a bomlott szabályosság
észrevétlenül,
bércen, karszt hasadékon,
s halk világszakadékon.
Sorvadt részecske volt ősrobbanás előtt
A világűrünk. Jó útra tért ezután?
Ugyan! Áldatlan alkotórésze beszőtt
Rút ezüsttel élőt, s holt anyagot furán.
Nincs vége a rejtelmes jelenségeknek,
Ezt nehezen tűri az ember tudata,
Körötted szemfényvesztő verejtékcseppek,
Éket ver az agyvelődbe, s feszt furdalja.
Már rég, vagy soha nem tudtad hová is jutsz,
Megjelentél, szétnéztél...röstelled, cáfolsz?
Kezdetekhez visszautazni úgysem tudsz,
S elhiszed, nyálkás tengelyed hosszán lángolsz.
Teremtőnk, egy éjt, s napot adsz-e még neki?
Csillagközi sodródása kiérdemli?
Zajos jelenség
keskeny létünk tekergős
kicsapongása,
torz, kapkodó önvesztés,
s fénytelen horda az ész.
Árnyalatnyira
arcom elkomorodik...
van-e értelme
támadó szénláncunknak,
s álca kötéltáncunknak?
