A Márton Szilárd L. felhasználó összes verse >>>
Ma tavasz volt
Két kémény,
ikrek,
csúcsosodnak bele a reggeli
égi
kékbe.
A kábelek alig
zavarnak bele
az idilli képbe.
Cserepek.
Sok
sor
cserép,
minden éjjel közösen álmodják újra
agyagból
átkeményedett létük
változatosan izgalmas
hétköznapjait, annak
kék vagy szürke egét.
Moha.
Sok kis szemtelen teremtés
szétszóródva a
cserepek között.
Domború hátuk
tömött,
noha kis szigetek ezek,
kis
élő
sziget-örömök.
Verebek.
Elsuhannak néha
léha,
házsártos repüléssel
zavarják meg
a reggeli képet
közben fel-felborzolják a föléje
terülő
nyár-szerű
kéket.
Az ablakban,
annak két szemében
ebből a szögből a
kép két részre bomlik.
Bal szemében,
mely nevet,
az előbbi vidám kép
vigyorog vissza.
A másik az
abszolút
szimmetrikusan kirakott
ál-téglafal
szürke levét
issza.
Mintha a két kép nem is
egy ablak
szemein keresztül
érkezne hozzánk.
Egyik sír a másik meg
égszínkéken,
naptól lángoló
pirosban
szemtől-szembe,
szemből szembe
nevet.
Hiába.
Szem kell a boldogsághoz.
Ma tavasz volt s a virtuális pipacsok száza
rézlemezekbe burkolta a reggelt.
A pipacsok,
a régi szépek,
mint egy nyár-ígéret,
mik megtépnek
s a szoknyája,
bizisten,
öléig, egészen
öléig hasad:
bennem támasztotta fel őket
a véres
hajnali nap.
A rézlemezek meg
bár az aranyosak
vagy az ezüstök szebbek,
szerényen, már-már
kipirulva
ragyogták be a
teret.
A tömbházat, a sok
kocka-vermet,
az éji eső után
még megmaradt
finom illat-permet
szétszórt,
termékeny
molekuláit.
Téged meg engem.
A mindent,
a rendben hagyott
mégis szervezetlen
villamosok
reggeli tömegnyomorait,
például.
Az életemet,
igen,
azt hiszem.
S beletágult a reggelbe
pupillám,
a képbe
beleszűkült kékes-zöld
íriszem.
Ma végre tavasz volt,
azt hiszem.
