A Márton Szilárd L. felhasználó összes verse >>>
Látod, eljött ismét egy...
Látod, eljött ismét egy reggel.
Tegnap még bal lábbal ébredtél fel,
csapkodtál, ajtót, csészét, ablakot.
Felkönyököltem. Mellkasom, karom bőre
lúdbőrzött a hajnali rózsaszínes fényben
s az álom illatát kitúrta a reggel.
Téged néztelek. Kis szobánk
eleső zugában összecsömbölyödve a fotelbe
ittad teád s szívtad mindennapi cigid.
Jobb válladról a pánt leomlott karodra
s téged mindez nem érdekelt. Mosolyogtam.
Cigaretta füstbe burkolt alakod felitta a reggel,
s éreztem, hogy lassan, vontatottan
csak most ébredek fel,
a hideg miatt mellbimbód kemény lett s
lúdbőrős lábaddal a karjaid alatt
bámultad a kinti tömeget. Kerested önmagad.
Én meg tovább bámultalak téged. Álmomat
loptad el és én örültem neki. Még akkor
is ott ültél, mikor zuhanyzás után vizes fejjel
leültem kávémmal a földre a gép elé.
Nem néztél rám. Nem akartál észrevenni,
nem léteztem számodra, de azért, persze, utáltál,
nagyon. Nem értettem, de talán rendben van ez így.
Öleltelek volna, csak mondom, csókoltalak
volna, nagyon, nagyon. De láthatatlanul hiába az egész.
Ültem, s a képernyő mögül lestem minden párás
mozdulatod. Aztán fölöltöztél, szó nélkül, bepakoltál,
szó nélkül és elmentél. Utánad csend s immár a reggel
aranyló sugarai. Szeretlek, te bolond- mondtam halkan,
de a falak hangtalanul beitták az egészet.
Aztán munka, könyvek, vásárlók és elszórt mosolyok
közben agyam körülötted forog, kering, korog,
mint egy szerelemre éhes gyomor. Úgy megölelnélek.
Játék a szavakkal, és ez itt Hawkins, ezt megéri olvasni,
itt meg Yancey mond érdekes dolgokat gyönyörről, szerelemről
fájdalomról. Talán az életről. Hogy? Igen, le van árazva.
Ma nem ettem semmit. Nem csak agyamban, a számban,
a nyelőcsövemben, a gyomromban is te jársz.
Semmi hír felőled. Már elképzeltem: én hazamegyek,
s te vársz, összepakolva. Pá, édes- mondod, cupp a homlokomra,
vagy az arcomra. Vagy épp semmi cupp.
Vagy már el is mentél. S én mosolygok, mert
sírni minek, ugye. Félek. Nem félek. Félek.
S így telt el a napom. Aztán hirtelen sötét lett
s te ott állsz, a hidegben, vársz engem, hallgatagon,
látszik rajtad, nagyon. Reszketsz a hidegtől meg mástól,
mióta-kérdezem s te azt diderged: másfél órája tán.
Zsebembe dugod a kezed s megcsókolsz
lehunyt szemmel, aztán boldogan ballagunk hallgatagon.
Forralt bor. Meghívlak. Te nyeled a nedűt,
s én nyelem a lényed, arcod pirosságát.
Mindketten majdnem megtikkadunk bele.
Mesélsz. Hogy nem így, meg másképp, s talán jó volna,
ha... figyelek, bólogatok sűrűn, boldogan.
Hát szeretsz még. Boldog vagyok. Nagyon.
Nem merek közbeszólni, nehogy összetörjél s én
felébredjek, hogy ez így is lehetett volna, de...
Boldog vagyok. Azt hiszem, már említettem.
Átülsz az ölembe és megcsókolsz. Nem csókol-
lak vissza. Ijedten eltávolodsz, rettegve nézel, hogy
most mi van, akkor most-csak nem? Mosoly
a szám szélén előbuggyan, felnevetek s csókollak,
sokszor és nagyon, és sűrűn és nem érdekel semmi.
Szeretkezés közben a fülembe súgod:
bocsánat és megbocsátlak. Mámor a hangod
s szavaid balzsam a napra. Mindegy már
minden, nincs múlt, csak jelen. Itt. Most.
Látod, eljött ismét egy reggel. Egy másik közös
napunk, mikor gémberedve ébredek fel s mellettem
te vagy. Mosolyogsz és sütöd a tojást, én paprikát
vágok s készítem a teád. Tejjel, ahogy szereted.
Látod: szerelem, ez is, kedves.
Ez az az úgy és ez az a nagyon.
