A Márton Szilárd L. felhasználó összes verse >>>
szanaszét hagyott gondolatok. VII
VII.
Kékszakállú herceg vára.
Benne, elrejtve kincsei.
Benne elrejtve titkai.
Benne elrejtve saját maga.
Egy zsarnok hol is tarthatná a lelkét,
ha nem megfeketedett falak között?
Megnyílni próbál,
átengedni magát,
ahogy mások is,
normálisok,
teszik.
Egy zsarnok lelke is zsarnok.
Egy zsarnok szíve is zsarnok.
Zsarnok a szerelme is neki.
A lány meg gyerek.
A lány meg naiv.
Hisz,
és beleéli magát
a kalandregények
a lovagregények
idilli világába.
Nem tudja, hogy van élet,
és milyen az élet.
Ő kíméli,
kímélné a
kincsektől
a
titkoktól.
Mert tudja, hogy ő zsarnok,
mert tudja, hogy mivel jár a tudás.
De a lány naiv.
De a lány kíváncsi.
De a lány folyton kutat, folyton kérdez.
De a lány: lány.
Válaszol hát.
Egyenként fedi fel titkait, kincseit.
Aztán jön a vég és éjjel lesz,
most már mindörökké éjjel lesz.
Csendben koppan a deszka,
könnycsepp hull a kék szakállra,
de
arc nem rezzen,
kéz nem reszket,
mellkas sem sóhajt,
szív sem dobbant nagyobbat a szokásosnál.
Csak könny,
csak könnycsepp.
Aztán az is eltűnik.
Ez már élet.
Életebb, mint a
lovagregények
mint a
kalandregények
buja világa.
Szeretsz-e még?
Mert én szeretnélek.
Mert a lány naiv
és hisz a
kalandregény,
a
lovagregény
buja valóságában.
De az nem én vagyok.
Nekem kell az élet.
Morbidan,
igen, úgy, ahogy van,
szeretem,
s lubickolok benne,
mint a körülötte szétterülő szeméthez hozzászokott
folyami hal.
Vagy tavi.
Vagy tengeri.
Mindegy, mert mindenütt ott az ember mocsadéka.
Az igazi élet,
man muss es wahrnehmen,
az: ez.
Az igazi,
ami ugyan jó,
de nem könnyű.
Sőt kényelmes sem.
sőt szép sem, mindig.
De leginkább mégis az.
Leginkább
az
mégis.
Férfi vagyok,
ember,
meg férfi,
de ezt már említettem.
Rosszabb nem is lehetnék,
igaz?
Nem ígérek.
Nem fogadok.
Csillagot, az égről
le nem hozhatok,
nem szórhatok szemedre
fondor varázslatot
csak magam vagyok.
Én
ÉN
én
ÉnénÉNénÉNénÉNénÉNénÉN.
Kicsi, meg nagy ének.
S mind neked adnám őket,
azt, mi belőle adható,
kést dobálhatsz bele,
vagy kirázhatod őket,
szellőzni felfogni, mint ruhákat anyád.
Vagy kirakhatod őket,
a fekete zsák mellé, hogy valaki
levigye
levigyen
minket,
éneket és Éneket,
lejárt énekeket
a szemétre.
Játszhatsz vele,
de mégsem tedd,
mert fájni fog nekem.
S te szeretsz,
te nem teszed.
Mosolyogsz.
Örülsz.
Megdolgoztál érte.
A tied.
Fáradt vagy.
Táskák a szemeid alatt,
harmatot ragyog hajadba a nap
és hajnalok hajnalán,
mikor a szobám falán
szétnyúlnak árnyékok,
néma, színes fények,
s mikor táncolnak, csendben regélnek
néhai hajnalok krónikáit.
Akkor.
Akkor csókolom meg a vállad.
Akkor csókolom meg a nyakad.
Akkor csókolom meg a szemed,
akkor fogom csókolni ajakad.
S nem kell tenned semmit, kávéd
az ágy mellé suhan,
pirítós meg méz, meg tojás,
meg más csuda reggeli étkek.
S minden falással szerelmem eszed.
S én ott vagyok, nézlek, teveled.
Szeletek
a hajnalok, a reggelek
széjjelszórt és
szertehagyott
magányaiból.
Ha érted,
ha érzed,
ha szerelmed félted,
hogy tied legyen az enyém és
érted:
tedd igazzá ezen
szétszórt gondolat-szeleteket.
Mert lehet épp te vagy.
Igen. Meglehet.
