A Márton Szilárd L. felhasználó összes verse >>>
szanaszét hagyott gondolatok. VI
VI.
A vonat mindig mozi, kicsit.
Ablakából egy világ rohan el melletted
s te nem érted, hogy miért zötyög a széked,
mért nincs kakas, vásárolható s
hol maradnak az üdítők, a frissítő italok
és ki tervezte meg az egészet ilyen hülyén,
hogy csak oldalról lehet nézni ezt az egészet.
Nézek kifele és azt hiszem, hogy ez a valóság.
Az, hogy ülök.
Az, hogy itt létezem.
Máskor meg az a valóság, az odakint.
Olyankor nem is vagyok.
Csak egy pár szem, talán, aki próbálja eljuttatni a képeket
egy virtuálisan létező agy-féle dologba.
S a képek nyomán, a messzi agyból érkező gondolatok.
Hogy, például, miért itt vagyok?
Vagy miért éppen én, így, ilyen formán élek?
Vagy mennyire teszem, milyen tudattal a fentieket?
Vagy miért nem félek?
Vagy épp miért, mitől és mennyire félek?
Vagy hogy tudom-e, hogy miben és hogyan élek?
Ilyen kérdések motoszkálnak s én
készségesen próbálok meg rájuk
folyton-folyvást
válaszolni.
szeret
nem szeret
szeret
nem szeret
szeret.
nem szeret.
de, mégis:
szeret.
nem szeret,
nem szeret
nem szeret
Nem szeret!
szeretett.
nem szeretett,
nem is akart szeretni sokat,
de szeret.
és szeretett is, ha most szeret,
tudom, mert érzem.
de megcsalt.
de megcsaltad
de nem számít
de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen.
de nem.
de igen
de nem, fogd be, nem, jó?!?!
de igen.
Ki miben hisz
és mennyire hisz benne?
én hiszek, már írtam,
hiszek.
sok mindenben.
bennem
és
benned.
Pillanatokig.
Utána megint nem.
S utána igen, megint.
Egy világ változott meg bennem,
a teljes, irántad érzett kémia.
Szívem tapsikolt, mikor meglátott.
Gyomrom pillangókkal lett tele.
Szemeid fényében sütkérezett lelkem.
Majd elmentél.
Szokás szerint.
Elmentél megint.
Vonat ablakából nézném most önmagam.
Végre mindkettőre érvényes kijelentést
hipotézist kellene alkotni:
vagy mindkettő létezik,
vagy igazából egyik sem.
mindegy lenne hogy melyik
az igaz.
Bármelyik állítás megállná a helyét,
még vitát sem kérne önnön ítélete előtt.
Nézném, hogy
lássam:
ki vagyok,
ki az, akiben utazom,
vonaton,
miféle tájakon.
A tekintetemet mélyen belém fúrnám
a kopott és mocskos ablakon keresztül
és elhinném, hogy igaz az, amit látok, hisz én vagyok önmagamban.
Senki sem ülne mellettem.
Üres volna az egész vagon,
az egész vonat,
a mozdony gombjai, a karok
magukra mozognának.
Egyedül volnék az egész zötyögő
járműben,
még kalauz sem volna, hogy
le ellenőrizze:
van-e érvényes egyem önmagamba.
Pedig volna.
Akkor volna.
Most csak potyautaskodom.
Meglopom saját magam
és vannak pillanatok, mikor büszke is vagyok rá.
A legkevésbé büntetett lopás a saját magamtól való, gondolom én.
Pedig annak a legkatasztrófálisabbak a következményei.
És gondolom,
hogy gondolsz-e rám.
S hogy érzel-e még.
S hogy kezem megérintenéd-e még.
S hogy valóban akarnád-e még mindezeket.
Mikor láttalak: nem tetted meg.
Mert nem engedtem: nem tehetted meg.
Mert nem engedtem: nem csókoltál meg és
mert nem engedtem: nem öleltél meg.
Mivel akartam: megutáltál.
Mivel akartam: undorodtál tőlem.
Mivel akartam: át- és megélted mindezeket.
Jó,
gondoltam,
gondolom,
talán gondolni is fogom:
most tudjuk, mit érez a másik.
Mit és talán azt is, hogy mennyire.
És akkor, mikor megtudtad mindezeket,
öleltelek volna s
csókoltalak volna, megint,
vicces egy állapot,
undorommal küszködve szívtam volna magamba
ajakad,
ajakaddal lelked,
lelkeddel a régi magad.
Most más vagy.
Néhány hónap múlt el csak.
Pedig.
Álmaid férfia,
irigyelt feleség férje
eszményített,
szegény,
árva,
nyomorult
én.
Mindent megváltoztattam,
s a vízbe eresztett palackban
a tánc ígérete meghalt egy kicsit.
De ember vagyok,
férfinövendék, megint.
Megérte,
mondom én,
miközben nyelem a torkomban felgyülemlett gombócokat.
Ökölbe szorított kézzel
hiszem, amit hinni helyesnek gondolok.
Mindazt, amit hinnem kell és hinnem lehet.
Közben várom az illatot, ami innen, a vonatból hazavezet.
