A Márton Szilárd L. felhasználó összes verse >>>
szanaszét hagyott gondolatok. III
III.
Harmat-olajjal játszik a hajnal.
Ez egy másik. Egy újabb.
Egy még tökéletesebb.
Ismét csend.
Egész nap: zaj.
Egész nap: világ.
Este is, meg éjjel is.
Aztán álom.
Reggelente érzem a fogaimon.
Rosszat álmodtam.
Fáj az állkapcsom.
Rosszat álmodtam.
Megint.
Csitorgó csend.
És messze, nagyon távol
mindenkitől.
Én tudom, hogy te szeretsz,
én tudom, hogy ő szeret,
én tudom, hogy tis szerettek.
Én tudom, hogy ti szeretlek.
Én is szeretlek.
Benneteket, mind.
De attól még fáj.
Attól még hiányzik.
Majd, valamikor délután,
ha eszel egy büfében,
egy egyetem alagsorában,
ahogy már ez lenni szokott,
eszel és villád rizset merít,
murokkal, borsóval, kukoricával
(olyan hülyén hangzik, nekem, erdélyinek
a kukorica. Málé. Vagy tengeri. Inkább.)
és a szádba tömöd, tömnéd, de hiába,
mert nem ügyelsz eléggé és elejted.
Lehajolsz, utána, hogy felvedd.
És mikor lehajolsz, na, akkor, akkor érzed,
hogy már megint mindent megevett a fene.
Hogy már megint mindenemet megette a fene.
„Mikor fogunk örülni, hogy szerelmesek vagyunk?”
kérdezte és nem tudtam válaszolni.
Én nem vagyok az.
Közel járok.
Mindig olyan veszettül közel járok.
Mint az a málészájú, aki folyton a nightclubot kerülgeti.
De nem mer bemenni.
Vagy a pap (talán épp a fenti málészájú),
aki, emberi mivoltából kifolyólag,
perverzióit gyűri le,
minden
egyes
áldott
vagy
áldatlan
nap
és azt hiszi, hogy Istene akarja így.
Azt hiszi, hogy így van megírva.
Azt hiszi, hogy a Biblia, a Nagy Könyv
ezt írja elő.
Önmegtartóztatás és lemondás.
Szegény.
Megtagadása önnön magának, egy sohasem létezett
szakállas bácsi javára.
Szegény.
Vizeket, egész folyókat prédikálni
közben
borokat, egész hordókat inni meg.
Szegény.
Gyerekeket molesztálni,
mialatt ájtatosan
mondja
magyarázza
utal reá és
beleburkolózik,
káromolja és
azt hiszi áldást mond
vele
általa
rajta keresztül
bele.
Hát mikor veszitek észre, hogy isten, az Istenetek
nem a test, nem a lélek, nem az ész ellensége?
Mikor esik már le nektek, hogy az, amit műveltek, az álszenteskedés
a berögződött álmok, álmoknak vallott propagandák
a csendben elsóhajtott titkos vágyak
mindaz, amit gondolsz és teszel,
mindig
minden valós.
Ha kimondod, ha nem.
Ha bevallod, ha nem.
Hogy nem véletlenül van.
Hogy nem véletlenül nem lehet teljesen elnyomni.
Hogy a csend, a csendben a gondolatok azért rémítőek, mert félsz.
Azért félsz, mert önmagaddal állsz szembe ilyenkor.
És ilyenkor,
ilyen esetekben
a bemagolt Isten, akinek
a nevét nagy betűvel kell,
mert szokás
mert muszáj,
mert kötelesség írni:
kint marad.
isten van csak jelen.
Szerényen, a maga kicsi "i"-jével,
nem csörtet, csak
figyel szépen és várja,
vágyja,
hogy nézzél szembe.
Önmagaddal.
De te félsz.
És nem teszed.
Tévét kapcsolsz.
Vagy internetet.
El innen.
Csendet kell gyilkolni.
Ám legyen.
Mi várunk rád.
isten, meg én.
Az igazi te.
nézz szembe velem.
Igen, te ott, a tükör másik oldalán.
Valld be, hogy hiányzik.
Valld be, hogy kívánod, mint
az anális szexet,
mint a hosszú órákon keresztül elnyúló
orálisokat.
Mint a fürdést.
Vele.
Mellette.
Benne.
Mint a sétát,
fenekének a formáját, mikor épp felfele kapaszkodik.
Az izzadt illatát, mikor a domb tetején megpihentek.
A port,
igen,
a port, amit
szeretkezésünk kavart.
A finom csendet.
A beszédes csendet.
A suttogó csendet.
Az elfolytott vihogós csendet.
A két tenyér súroló csendjét.
A merev mozgásokat,
meg a kanyargósokat.
Ezt is kívánod, mert kívánom.
S mi egyek vagyunk.
A pillanatot, mikor megérinti magát
és te is megtehetnéd.
De ellenállsz.
És még mindig.
És még mindig.
Amíg megteheted.
Most már vége.
Nem bírod.
S újra száll a por.
