A Márton Szilárd L. felhasználó összes verse >>>
hagyom
Pengeélen táncoló sikolyok,
fedetlen vállak, bíbor párnaélek,
füstös homályban gyertyafény csorog.
Nyikorgó rugók, halkuló szóvégek.
Aztán csend. Nálam és nálad.
Üresek vagyunk, mindketten, tudom.
Nem kommunikálunk, csak az ujjbegyek
s orgazmusoddal az orgazmusom.
Aztán csend. Én nem tudom miért van,
nem értek hozzá, azt hiszem.
Sem hozzá, sem hozzád, sem önmagamhoz.
Persze a tény a fontos, nem az, amit hiszek.
Tehetetlen bámulom a hátad, hajad
alól cigarettafüst tör elő-jelek,
mondanád, ha mondanál egyáltalán
valamit. A lelkem is odaadnám,
(csak érezném: van miért) neked.
Az a baj, tudod, kedves,
hogy nem érezlek. Tested érzem,
meg a tekinteted. Amúgy tompa minden.
A mák, a tegnapok. Emléked s emlékem veled.
S te is... te is csak vársz és látni rajtad,
érezni nagyon. Szemed faggat, kérdez,
majd megun s bámul ki a fagyott ablakon.
Ilyenkor behunyom a szemem s csendben félek.
Tudom, ha őszinte vagyok: elveszítenélek,
fájnak a hangos gondolatok.
Terhemmel, szavaimmal inkább némán élek
s bár látom hogy rossz így, mégis: hagyom.
