A Márton Szilárd L. felhasználó összes verse >>>
esik éppen
És odakint,
a napsütésben
lágy párájú
esik éppen,
megtöri a fényét
az egésznek
így láthatóbbak
az egészben
rejtőző
színes részek.
Fenséges disztorzió.
A nedves,
fényes rengeteg
egyik
szegletében,
igen,
idebenn,
az ablakból nézem
éppen:
egy színes esernyő
takar egy padot.
Alatta egy ember.
Színes esernyő alatt egy szürke
ember
meleg, nyugtató
tekintettel
méri a világot.
Mérlege lelke,
a test-serlege
meg a puha
homok
a konok
cipőrésen, mi befúrta
magát.
Teljes
teljes lényében,
s az égi permet,
mi részekre osztja
a színes
szín-termet, az
idő
ráncos falai között,
a színes permet
a falba,
a téglák közé is
fényt fröcsögött
s a csendben
vidám csepp-hangjegyek
zajosítnak be mindenféle
teret, vermet, eltemetett
rongy-kerevetre fektetett
kiszáradt
csontváz szerelmet.
Az esőcseppek árnyékában
megrajzolódnak
egy másik jelen
boldogan
bolond körvonalai.
Bolondak,
mondom,
a fények,
életlenek a
fény-képek,
s a kép-fények
szögébe
beleveszve
éppen
próbál megnyílni a
szende
szemérem.
Torzak a képek,
de a lényeg,
mint oly sok torz képen,
a pixelek közül negéden
föltör, kitör, betör,
be az égbe,
az alig mocskos, mégis
torzított
szürkéskékbe.
Igazság, már megint, a nap alatt.
Nem új.
Mint már olyan régen.
Szelídülve terül szürkéskéken.
És az esernyő eltűnik,
a szem is egyszer kihűl,
s a fények elhalnak,
a forrás is kimerül,
persze.
De addig sziporkáznak
néha
esőben
a fények
és a könyvtárban szertenyúló
árny-élek,
a szétterülő meleg
színek kavalkádja,
(mi a szemet, savként,
néha-néha rágja)
meg a kinti térben
szóródó
életet feltöltő
pezsdítő
szárazság- méreg-
s míg ezek, egyben
és egyenként
retinámig
s retinámon keresztül
az agyamig
a lelkemig
elérnek...
...addig érzem,
hogy élek.
Addig feléled bennem
elhanyagolt
és ki-kifosztott életem
és nevet,
kacag önfeledten,
fürödve
a délután
bársony fény-levében
mikor az eső esik éppen.
