A Márton Szilárd L. felhasználó összes verse >>>
szerelem. idő.
Guggol a lány,
ölében térde,
térde mögött a páratlan szemek.
A legényke ajka néha
megremeg,
a nyakán az ér néha megvadul.
Csendben hámlik a szemérem,
szelíden, nevetve szaggatják a
világok láncát.
Csak így lehet megélni a közös Még
kimosott románcát,
és a ruhátlan, por-csillám csendben
a még mögött, a meginttel egyben
a körülményes mikorok és holok kijátszott
falai mögött
a béke,
ha csak sziporkányi ideig is, de
a béke
a földre költözött.
S nincs isten.
És nincs, igen, nincs
sem világ, sem ember,
sem város, sem ég sem tenger,
sem vér, sem bugyorgó ondó
se nyál, se még-et sikoltó
torkok horkanásai.
Hárman vannak csak, ő meg ő,
meg egy kísértet,
neve Idő és a tekintetében
ő meg ő pillanatig ég csak.
Lobban a láng, sercen a testben,
majd egyedül marad az Idő,
a fölötte álló,
őt körülvevő mérhetetlen csendben.
Szerelem ez.
Véges emlékezet.
