A László Csaba felhasználó összes verse >>>
Fény felé
Felhők árnyékától szűrke a táj.
Mi szines mindíg,most sötét ruhába jár.
Felnézve keresem a fénylő nap sugarát,
De az égbolt takaróján nem lát szemem át.
Sötétségben járok. Vakon, vágyak után.
Hól van az igazság? Megtalálom talán?
Befelé fordulok, talán ott van fény,
Valami pislákól, ugy érzem van remény.
Jajveszékelve, kétségeken át,
keresem tisztító, gyönyörű sugarát,
S majdnem odaérék, de egyre távolodik,
csalódott érzelmek hada eltántorít.
Sirva sajnálkozva, símogatom magam,
Mindent elengedve, mint egy hajléktalan.
Káosz csúf varjai mardossak húsomat,
Élő szövet szakad, fájdalom hasogat.
Ugy érzem végem van, túl nagy a teher,
élettelen testem hullaként hever.
Utólsó erőmmel ordítok az égnek,
Rút felhők, ti árnyak, Tünnyetek el kérlek!!
A föld megroppan, szökőár taról,
Megnyílik az égbólt, s száz angyal dalól.
Fénye eláraszt, átjárja mindenem,
Hálával kiáltom: köszönöm Istenem!!
