A Kispál Dániel felhasználó összes verse >>>
Egy fa
Egy fa
Városunk játéka a labdarúgás volt. Három éves koromtól az volt a vágyam, hogy a Stuttgart vagy a Cottbus irányító középpályása legyek. Jövőmet a Bundesligában képzeltem el, lenyűgözött a pontos és precíz német futball. Mindent elterveztem. „Ha elszáll fölöttem az idő, visszajövök levezetni valami nagyobb magyar csapatba. Aztán, ha végleg kiöregszem, a városi csapatot edzem majd. A tehetségem adott, hogy mindent megnyerjek.” Csupán az idáig vezető út tűnt haszontalannak és fölöslegesnek. Legszívesebben a német bajnokságban jelöltem volna meg a kezdetet.
Ha az időjárás megengedte, gyakran rúgtuk a labdát apámmal a fa körül. A tavasz végét és az ősz elejét szerettük. Nyáron a betonkomplexum úgy felforrósodott, hogy még a fa környékén, a lakótelep szélén is érezni lehetett a panelházak között megrekedt fülledtség hatósugarát. Ilyenkor az apám nem merészkedett le, a teste nem viselte jól a forróságot. Viszont az én játékom sajátos hangulattal bírt a kánikulában. Eleinte szokatlan érzés volt megélni az egyedüllétet. Később feloldódtam benne. A fának rúgtam a labdát, és pár másodperc múlva megint az enyém volt. Olyan szabadságot éltem át, mint soha még azelőtt. Úgy tettem a labdával, ahogy a kedvem tartotta. A lehetőségek végtelennek tűntek. Idővel mégis megéreztem, hogy a lábam és a fa keretezi az akaratomat, amely a labdában öltött testet, teljesen függetlenedve kiindulástól és céltól. Ettől fogva a játék elvesztette az egyszerűségét, és a megoldásaim is egyre bonyolultabbá váltak. Aztán mindinkább ritkultak a látogatások, amit egyedül vagy az apámmal tettem a panelunk mögötti részen. Undorodtam apám egyszerűségétől és a saját játékomtól. Nem értettem mi az, amit akkortájt tapasztalok magamban. Valami korai változás következett be az idő belső szerkezetében; meg a világidőében. Végül az apám belső szerkezetében is.
A nagy meccset július végére tűzték ki. A Ferencváros ificsapatával játszottunk. Nagykutyák érkeztek megfigyelni. Fölvitték Pestre a kisebb vidéki városok csapatainak fiatal játékosait, akiket tehetségesnek tartottak. Mi már fél évvel a mérkőzés előtt megtudtuk a kiírás időpontját. Onnantól egyre jobban éreztük magunkban a feszültséget. Én bíztam a tudásomban, idővel azonban a többiek miatt kezdtem el aggódni. Féltettem tőlük a játékomat. Féltem, hogy az önzőségük miatt nem lesz alkalmam megmutatni a játékomban rejlő lehetőséget. Féltem, hogy eddig nem került felszínre a csapattársaim összes tudása, és így valaki talán jobb lesz nálam. Féltem a játékom bukásától.
Ebben az időszakban gyakran jártunk kocsmázni a csapattal. Néhány sör után kevésbé tűntek elviselhetetlennek a mindennapok. A hangulat emelkedetté vált, különösen hétvégén, mikor több ember volt a helyiségben. Tiszteletet éreztünk magunk körül. A csapos olcsóbban mérte nekünk az italt, az emberek lehetőségként tekintettek ránk. Apránként megváltozott bennem valami. Félvállról vettem a világot, de mégis komolyabban.
Tavasz végére általános szokásunkká vált, hogy a nap zárásaként elszívtunk egy spanglit a házunk mögött. Ilyenkor néhány fogalom elvesztette eredeti tartalmát. A probléma például olyan valami volt, amit a következő napokban meg fogunk oldani. Az életünk egy szakasz, amelynek két végpontja a reggeli ébredés által felkínált bizonytalanság, és az esti cigi bizonyossága. Az edzések lényegtelenek voltak. Egy-egy este elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy higgyünk magunkban, ne legyenek kétségeink.
Rajtunk kívül már senkit nem érdekelt, hogy a pályán vagyunk-e vagy sem. Lefociztak bennünket. Az első tizenöt percben kettőt kaptunk, a második félidő első húsz percében újabb kettőt. A nyolcvannyolcadik percben, amikor eljött az én pillanatom, már öttel mentek. Egyetlen lehetőségünk maradt, a becsületünk megvédése. Kimerültek voltunk. A pálya végtelennek tűnt, mintha egy sivatag közepén kellett volna megállni a helyünket. Éreztem, hogy ebben a helyzetben semmi sem történhet egyszerűen. Beláthatatlan képletű folyamatokra volt szükség ahhoz, hogy az idő előrehaladjon, és elteljen egy másodperc. Mégis elfogott némi bizakodás. Megláttam a lehetőséget a dolgok bonyolultságában. A játékom lehetőségét. Ezt követően a mérkőzés néhány momentuma bennem sűrűsödött össze.
Az akció a kapusunktól indult. Felívelte a labdát a félpályáig, mi pedig rövidpasszos játékkal átverekedtük magunkat a középpályán. A labda nálam volt. A felfutó balbekkhez passzoltam ki szélre, aki laposan azonnal indított engem. Kinéztem oldalra, a partjelző nem mutatott semmit. Óriási szabad terület kínálta magát előttem. Azonnal megéreztem, hogy eljött az én időm. Megindultam a tizenhatos felé, már csak a kapusuk volt velem szemben, de akkor hirtelen belém hasított valami. Rádöbbentem, hogy nem csinálhatom meg ilyen egyszerűen, arra itt bárki képes lenne, az nem adja vissza a játékom bonyolultságát. Lelassítottam. Elhatároztam, hogy bevárom az utolsó emberüket, és a tizenhatoson belül rendezem le a dolgot. Minden simán ment. A kapus kifutott rám. Kiosztottam neki egy kötényt és megkerültem. Már csak a középhátvéd képezte akadályát a felemelkedésemnek, aki idő közben befutott elém. Határtalan büszkeségemben még a befejezés előtt újból kinéztem oldalra, azonban most oda, ahol a nagykutyák ültek. Már nem volt ott senki. A világ színei hirtelen tompává váltak.
Ekkor eszembe jutott a fa. Összeszedtem minden erőmet és lőttem. A partvonalon túl az emberek felhördültek, zúgolódást lehetett hallani. A labda nem volt a hálóban. A bíró folyamatosan egy adott pontra mutogatott. Büntető. Eltaláltam a középső hátvéd alkarját.
A csapattársam higgadtan a bal alsóba helyezett. Mindenki fellélegezhetett, a becsületünk megmaradt. Én voltam az egyedüli, aki még mindig nem fogta föl, hogy mi történt.
A házunk mögött állt a fa. Végtelen ideje átadta magát a kiszáradás folyamatának. Az apám azt mesélte, hogy a születésem tiszteletére ültette a városvezetés. Aztán az anyám már máshogy mondta. „Akkor is itt volt, mikor nagyapádék megvették nekünk a lakást. Ugyanabban a formában, mindvégig. Egy gallynyival, egy faháncsnyival sem kevesebb.” Ez a két történet élt a családban a fa eredetéről. Több szó azonban nem esett róla. Nem volt igazán funkciója az életünkben és nem jelentett semmit.
A nagy meccs utáni éjjelen többször is körbesétáltam a fát. Nehéznek éreztem magam. Mintha minden törekvésem, ami eddig kifelé irányult, önmagamba fordult volna vissza. A mérkőzés óta még mindig képtelen voltam megragadni a valóságot. Egy ismeretlen összefüggésrendszer részének éreztem magam, ahol minden egyszerű és megvalósítható. Megijedtem. Ezt azonnal meg kellett szüntetnem. Fölöttesnek kellett lenni és kimaradni.
Álmomban egy elsárgult mezőn jártam, ami semmivel sem volt határos. A táj néhány ismerős idomából megállapítottam, hogy ez a lakótelep, ahol élek. A házaknak azonban nem volt nyoma. Rajtam kívül rengeteg ember bolyongott össze-vissza a mezőn, céltalanul. Barangolásom közben találkoztam olyanokkal is, akiket már láttam azelőtt a városban. Egyszer még az apám is elsétált mellettem, de nem ismert meg. Akkor már tudtam, hogy mindegyik vak. A csapattársaim közül senkit sem láttam. Mind elmentek. A fát sem lehetett megtalálni.
A nap egy helyben állt. Nem voltak éjjelek. Nem volt légmozgás. Az égbolt piszkosszürke volt és tompa az állandó hőségtől. „Hát ez lesz az, gondoltam. Itt kell majd… Itt már nincs lehetőség hibákra.” A táj és az emberek napról napra tompábbak lettek; fehér egységbe olvadtak. Egyszerűnek hatott minden. Végtelen volt a forróság.
