A Kispál Dániel felhasználó összes verse >>>
Underground
Az asztalnál Jani is hallgatott, én is, és a hallgatás lazán, mégis vaskosan, áttetszően feszült a mellkasaink között. Később azt gondoltam, hogy valami megfoghatatlan és nehéz golyó járta körül a testünket. Folyamatosan változott az alakja és a felszínes tartalma, egyébként meg volt benne valami állandó, vagy ilyesmi… Mostanra az egészből ennyi se maradt. Abban állapodtunk meg egyszer Janival, hogy a hangulat mindkettőnk számára az előttünk lévő asztalban koncentrálódott.
A fa illata maradt meg, pedig akkor nem is figyeltem oda rá. Inkább a frissen sült hurka szaga szűrődött be a bőröm alá, és vetítette bele a napba az érzést, ami csupasz volt, mint a hegyek késő őszön, de inkább, mint Magdi elveszve a borfoltban és a füstben.
Eléggé hegyes vidéken laktunk. Emiatt történt az első komolyabb összezördülésünk Jánossal. Pontosabban csak a hegyek miatt. Azt mondta, hogy ősszel a hegyek nekünk kopnak, azért, hogy télen beléjük láthassunk. Ha nagyon nézed, akkor láthatod a megrekedt régi emlékeket. Így adta elő. Ezzel nem értettem egyet, viszont akkor még nem ismertem Magdit, és inkább a véleménytelenségemen vesztünk össze, mint az ő állításán.
Ebédre érkezett meg aznap Jani. Egy-egy mozdulat visszahúzott olykor az asztalhoz, amúgy meg a kinti égbolt mászott belénk. A csöndesség idővel azt kívánta, hogy szakítsuk meg, de nem jöttek segítségünkre a szavak, igaz nem is hívtuk őket, legalábbis őszintén nem. Hátramenetben, arccal szemben maradva kezdtünk el távolodni a hangulattól, és ez a lassú búcsú szülte meg végül az egésznek az igazi szépségét, amely ködösen, de legalább ott volt, ha nem is a nap egész további részében, de az ebéd egy része közben biztosan. Szavak nélkül szerettük volna a korral érzékeltetni a bennünk lévő akkorit. Jó volt szótlan maradni, és hiteltelenül, de így sajnálni le a köznapokat. Egyébként meg bevallhatom, hogy némileg lekezelően gondoltunk mindenre, ami abban a pillanatban körbevett, de ezt nem rovom föl magunknak feketepontként, mert éppen abban a korszakunkban jártunk, amikor időszerűek voltak ezek a lesajnálások, és néha még most is úgy látom, hogy mi éreztük csak át teljességgel azt a valamit, amit át kellett, hogy érezzünk. Bizonyos körökön kívülre helyeződtünk, de ez nem volt egyoldalú, kölcsönösen csúszkáltak a népek egyik szférából a másikba tudattalanul. A tudattalanság jelentette azt a szerény felsőbbségtudattal teli légkört, amelyben néha-néha állomásoztunk, például akkor az asztalnál. A hozzánk nem illő szituációkban mi éreztük magunkat alárendelve és kellemetlenül, viszont a klisék nélküli balkánhangulatot jobban bírtuk, mint más.
Az öreg a városon kívül élt. Mostanában oda jártunk Janival, szerettük hallgatni a régi történeteit, bár én azt néha untam, amikor egyet-egyet többször is elmesélt az este folyamán, és idővel sablonossá is vált az egész, de a békesség miatt csöndben maradtam. Mindenesetre… az öreg, néhány pohár bor, esti séta, remélhetőleg csillagos ég; tökéletes levezetése valaminek. Jani szerint, amikor belépsz a házába, egyből az arcodba vág valami másfajta légkör, mint a kinti. Mintha a dohos levegő és az emlékek feszülnének egymásnak, és alkotnának valami halottat, ami csak azon a nyolcvan négyzetméteren életképes.
Folyamatosan rajzolódott meg bennünk a gondolat az asztalnál, hogy mégiscsak elmegyünk ma is. Miután a hangos szavak megzavartak, már egy pillantás is elég volt Jani és köztem, és biztosak voltunk benne, de anyámék, meg a családtagok is ugyanúgy tudták, pedig őket nem néztük. Inkább tegnap törték volna meg a hallgatást, amikor apám a frissen sült diósat, mákosat… és most hajlandó lenne édeset enni, és nem a harmadik pohár vörössel csillapítaná a gyomrát.
A pesti lakásomban a múltkor meztelenül szívta a cigit a kanapén. Mögötte a szövet borfoltos, bár ezt azokban a percekben még nem láthattam. Mégis inkább ezt láttam, meg az érzelmekkel teli füstöt a borfolt tükrében. Olyan volt, mint a meztelen hegyek késő ősszel, nem látni beléjük, de átlátni rajtuk. Kimentem az erkélyre és rágyújtottam én is. Magdi pár másodperc múlva a hátamnak feszült, csak nehezen sikerült a tudtára adni, hogy egyedül szeretném elszívni. Ugyanazt éreztem akkor a közelségében, mint később. Benne tömörül minden, ami a rajta kívüli, de ahelyett, hogy szétszaggatná a testét, egyre kisebbé és egyre sűrűbbé zsugorodik össze. Tudat alatt szakad belé. Jó volt megszabadulni ettől pár percre, mégis előbb mentem utána, minthogy az egészet elszívhattam volna. Általánossá vált az ég abban a magasságban, ami taszítóvá tette a látványt, viszont hátulról egyre erősebb és tágabb megnyugvást éreztem. Hátranéztem és Magdi már nem volt ott.
Sokszor mentünk ki Janival az Akasztósra. Pár száz méteres domb volt, forrással, fák nélkül. Innen rá lehetett látni az egész városra. A domb aljában parasztházak kéményei füstöltek, távolabbra tekintve panelek dermedtek bele az égbolt aljába. Néhány helyen fönnfelejtették a díszeket, ezeknek a bámulása kellemes érzést nyújtott. Azelőtt utáltam, a nyakamat szorították a mindenfelől rám leselkedő szalagok meg színes firkák. Üresnek éreztem ezt a fajta tömöttséget. Viszont később minden bizonnyal úgy megszokhattam, hogy a város megcsonkolásaként hatott rám az eltüntetésük. János különösen szeretett itt lenni, úgy érezhette, hogy a kezében tarthat valamit, ami csakis az övé. Olyasmi lehetett akkor benne, hogy örökké a domboldalból mered majd rá a világra, vagy valami ehhez hasonló. Néha azt éreztem, hogy ezen a helyen féltékeny a jelenlétemre. Erről nem beszéltem. Amúgy sem beszéltünk már sokat akkoriban, az Akasztóson pláne. Addigra kiéleződtek bizonyos különbségek, felnőttként végleg megrühelltem. Csak a kiskorunkban elkövetett őrültségek tartották még össze a kapcsolatunkat valamelyest.
Szokásos téli naplemente volt, vöröses égaljjal, mégis furcsának tűnt onnan a dombtetőről. Talán a városban leülepedett füst és a köd olvadtak össze a színekkel. Mindenesetre az érdekes kölcsönhatásuk partiképtelenné tette a további esténket. A távoli, lenyugvó nap mögött a múlt húzódott meg, a jövő pedig már évmilliárdokkal ezelőtt a végletekig tágult, aztán bennünk roppant össze, legalábbis az öreg szerint. Nekifeszültem a horizontnak, Jani pedig tekert egy cigit.
