A Horák-Csacsovszky Szilvia felhasználó összes verse >>>
Beteljesülés
Beteljesülés
A felhők sápadtan úsztak felette. Szinte nem is hallotta a körülötte haladó autók hangját, úgy belemerült az ég tanulmányozásába. Szemei egy különösen nagy felhőoszlopra tapadtak. Félelmet érzett, különös fojtogató rettegést. Csomagja mellette pihent, benne eddigi élete minden kedves, apró emlékével és pár kapkodva becsomagolt ruhadarabbal együtt.
Új élet.
Indulnia kellett. Hívták. Már régen elvágyott, de most jött el az idő, hogy lépjen. Azon gondolkodott, hogy miért érez félelmet. Erre vágyott. A jegye a kezében, most már felejthet. Együtt lehet Vele. Korlátok, rosszindulat és kételyek nélkül. Ő hívta, oly sok bántó mondat és átsírt éjszaka után. Erre vágyott.
Beteljesült az álom.
A cigaretta már a füstszűrőn parázslott a kezében. Gyorsan a szemetesbe pöccintette, majd megrázta magát és némán átkozódott, amiért ilyen butaságokkal foglalkozik, mikor mindent elért. Ránézett a telefonja kijelzőjére, onnan a kettejük arca mosolygott vissza. Már csak pár óra és sosem válnak el többet. Nincs már többé reptéri könny, hiányból csiholt veszekedés... nincs már aki a kettejük boldogsága ellen törne. A lelke hirtelen felemelkedett, s a félelem úgy vált semmissé mint a felette úszó felhőfoszlányok.
Hosszú az út.
De a nehezén már túl vannak. Távolból született és a távolban teljesül be. Tudta már rég, hogy mennie kell egyszer és minden nap azért imádkozott, hogy indulhasson már. Itt nem élt. Nevetett, aludt, evett mint egy gép. De a lelke máshol járt. Csak a gyakori gondok rángatták vissza ideiglenesen meggyötört testébe.
Szenvedés.
Ezen is már csak mosolygott. A győztesek mosolya volt ez. Megvívta a saját harcát. Kettejükért. Az ellenség is erős volt, telve a tradíciókkal, a gőg sosem bomló bilincsével, de ő kitartott. Hittel, reménnyel várta a jobb napokat. S most ordítani szeretett volna örömében. Végre megérkezett az áldás és új életet kezdhettek.
Jövő.
És ez már a kettejük jövője lesz. Összerándult a mellkasa, mintha az elven öröm érintette volna meg. Mintha az Ő keze lenne. Testet öltött. S ő eldöntötte, hogy többé nem ereszti. Az energia szétáradt a testében, megrázta magát és rátekintett az előtte tornyosuló épületre. Az ajka mosolyra húzódott, mikor rápillantott az órájára és látta, hogy megkezdődött a csekkolás. Jó sokáig rágódtam – gondolta, majd megragadta a csomagját. Odabent milliónyi ember nyüzsgött, de ez őt cseppet sem zavarta, inkább szórakoztatta, nem érezte magát egyedül. A hatalmas kijelzőn egyből megtalálta az járatszámát. Hosszú, nőtől szokatlan léptekkel átfurakodott egy nagy csapat külföldi turistán és odalépett a pulthoz.
Rámosolygott a mögötte ülő hölgyre, majd a kezébe nyomta a jegyét és az útlevelét. Kissé kelletlenül vált meg a bőröndjétől, úgy érezte mintha a régi élete készülne elszánkázni a szeme elől. A nyomtató kilökte a beszállókártyáját, s máris az emlékeit mérlegelték.
- 25-ös kapu, a beszállás 11.30-kor kezdődik - s azzal a hölgy visszaadta az iratait.
Elkezdődött.
Izzadt a tenyere, de az iratokat mégsem tette el. Ezek voltak új életének zálogai. Repülök hozzá - gondolta, s amint felrémlett előtte a kedves arc, melegség töltötte el a szívét. Ezerszer gyűlölt és imádott arc. Kegyetlen, öntörvényű zsarnok, egyszerűen nem lehet nem szeretni. Mindig több kell neki... szolgálni kell teljes szívvel. De ezért cserébe olyan gyönyörű lelket tár fel, ami minden szenvedést megér.
- A foglya vagyok - nevetett fel némán, s egy csöppet sem bánta, hogy a körülötte állók meglepett pillantásokkal bombázzák - Gyötörj kérlek, de utána úgy szeress, úgy ahogy csak te tudsz. Mondd ki a nevem, mondd ki a te hangodon. Ölelj át, akarlak. Gyalázz, de aztán feküdj a lábaimnál. Ahogy mindig teszed. Ne vedd el tőlem a boldogságot. Kell nekem. Kellesz nekem. Kellek neked. Így kell lennie.
A telefon megszólalt a zsebében, tudta, hogy Ő az. Mindketten csak nevettek beszéd helyett.
- Siess, mert már nagyon várlak – mondta végül Ő.
- Hazaviszel majd...? Hozzánk?
- Igen.
A hangjától megborzongott. Belemart az eljövendő évek boldogsága.
- Szeretlek. Te is engem?
- Butuskám, tudod, hogy nagyon szeretlek. Vigyázz magadra.
Habozott. Valami fojtogatta.
- Fogok - nyögte ki végül, nem értette mi ütött belé megint.
Megforgatta a gyűrűt az ujján. Két név volt belevésve. Ez vigyáz rám-gondolta.
Amint felszálltak ő már csak azon morfondírozott, hogy biztos az Ég akarta így. Kínozták, imádták, megalázták és boldoggá tették egymást. Nevetségesen szerették egymást. Önzően, kisajátítóan, de így volt a jó.
Körültekintett a gépen. Az utasok vidáman csevegtek, nevettek, úgy érezte, mintha nem is egy repülőn ülne, hanem egy baráti vacsorán. Rámosolygott a szomszédjára. Jól esett közvetlennek lenni, alig bírt ülve maradni. Elővette a kék könyvecskéjét. Vigyorogva húzta végig a kezét a nevén, amit az első oldalra írt. Gyerekes vagy, az én gyerekes feleségem - rémlett fel az Ő hangja, az ő szavai a fejében. Írni kezdett közben hagyta, hogy emlékezzen az illatára, amit nemsokára újra fog érezni.
Életünk minden hátralévő napján.
Enyhe remegés futott át a gépen. A toll is megrándult a kezében. Nem figyelt oda, gyorsan szívvé satírozta az eltévelyedett tollvonást.
- Kérem üljenek le és kapcsolják be az öveiket! - a stewardess hangja higgadt volt, miközben végiglépkedett az ülések között.
Gyorsan leírta az utolsó szót és gondosan elrakta a könyvet, a táskája legmélyére, majd hátradőlt.
Pár perc volt az egész... a légnyomás csökkent... s valahogy úgy rémlett neki, hogy az ablakból már egyre közelibbnek látja a felhőket. Kiáltozás... zokogás... a gép furcsa szögben dőlt el. Valaki az arcára nyomott valamit. Kitisztult a feje, oxigén áramlott a tüdejébe. Nem nézett se jobbra, se balra. Nem lehet igaz, csak álmodom. A teste megbénult. Hirtelen úgy érezte, valaki belekapaszkodik... csak Ő lehet az, már ott van és csak álmodik. Éjszaka van, igen, mellette fekszik, az új otthonukban. Egyszer csak sötét lett... minden eltűnt... a föld ízét már nem érezte meg.
*
A könnyei patakokban folytak, mikor a rendőr a kezébe adta a táska maradványait. Sírni gyengeség, de kit érdekel már. Letépte az átlátszó zacskót és az arcához szorította a fekete bőrt. Égett szag csapta meg az orrát. Valami kemény nyomódott az arcának. Vakon beletúrt, a keze fel nem ismerhető tárgyakba ütközött, de félresöpörte őket, csak egyet emelt ki. Kemény, kék fedele volt és csodálatos módon épségben maradt. Mit sem törődve a körülötte jajgató hozzátartozókkal, kivált a tömegből és keresett egy eldugott széket a teremben. Nem tette a földre a táskát, az ölébe helyezte, óvatosan, mintha az Ő teste lenne. Macik, napernyő, játékok... a kék könyv fedelét díszítő minták olyan elviselhetetlen fájdalmat gerjesztettek benne, hogy úgy érezte menten belerokkan. Gyerekes vagy, az én gyerekes feleségem - hallotta a saját hangját visszhangozni a múltból.
Felütötte a fedelet, kettejük mosolygó arca nézett vissza rá, a barna szemű lány úgy simult hozzá a képen, ahogy mindig, odaadón. Meg akarta érinteni az arcot, de... tudta, hogy ami most következik, mindennél rosszabb lesz.
Az utolsó oldalhoz lapozott. Igaza lett.
" Már a repülőn vagyok. Látom a felhőket. A hegyeket mindig jobban szerettem felülről nézni. Egy hatalmas ujj felgyűrte őket. Végre beteljesül, Veled leszek Szerelmem. Biztos nem is gondolja, hogy mennyit jelent ez nekem. Mennyire küzdöttem, mennyit tűrtél, de győztünk. Ugye örökre? El akartál dobni, hányszor is, már nem tudom... de még itt vagyok és most már mindig itt leszek. Nem kell félned ezentúl. Nem hagylak el. Én nem. Mert te vagy a másik felem...”
