Barion Pixel
Connect with us

Megosztott versek

A Wágner Rita felhasználó összes verse >>>



Emlékszel?

Kedd reggel volt, mezítlábas napfelkelte. Miután felültem a fűben, és megláttam a kalitkát, szabadon engedtem a papagájt. Körülnéztem, az ég tiszta volt, a napsugarak lágyak. A magas zöldben mindenhol emberek, pokrócokban, vagy nélkülük. A rádióból Chopin szólt, s a kis tűzről a teafőző füttye. Mosolyogva dőltem hátra. Hisz oly nyugalom fogott el, karnyújtásnyira a boldogságtól. Ahogy behunytam a szemem, éreztem minden, lélegzik, él, s mozog. A föld sóhajtott. Ébredezett minden.
Egy hang felszólalt a távolból:
-„Kész a reggeli”. Tudtam ez az a reggel, már nem kell sokat várni, és velem leszel. Eszembe jutott amint kimondod, hogy –„Ismerlek én, nekem nem kell bemutatkoznod”-. Persze nem volt igaz, a kis hazugság mindig megcsillant a szemedben. Aztán előjöttek a képek, filmként forogtak, láttam amint ideérsz és elindulunk.
Már dél volt, te még sehol sem, Chopin maradt, a tea már rég kihűlt. A nap erőre kapott, bánatában tűzgolyóként égette a nagy zöldet. Ahogyan ott feküdtem, éreztem mindent, eléget bennem, ami jó, neked már nem marad semmi. Későn fogsz ideérni, hogy megments. Ez már nem olyan egyszerű, mint a kis szerelmes üzeneteid. A lelkemben csaták, háborúk folytak. Féltékenység, félelem, aggódás. Mardostak legbelül.
De bizakodtam. Hittem benned, tudom, soha sem ártanál nekem. Mindig mellettem voltál. Átéltem, újra és újra a pillanatokat, az idő meg egyre csak telt.
Chopin játszotta a kedvenced, az idő már négyfelé járt. A nagy sárga korong pirossá változtatta, az eget, rózsaszín felhőkön lépkedtem. Keservesen ültem ott, a tea savanyú volt, minden cukor ellenére csak fanyalgott ő is. Hallottam a lépteket körülöttem, egy kettő szófoszlányt is elkaptam, de a figyelmem csak rád irányult. Láttam magam előtt, ahogyan magamban nevetek, és összenézünk. Mint akkor azon a szombat reggel, te ültél velem szemben, egy újságpapírt gyűrögettél, rajtam egy virágos ing volt, és csodáltalak. A tökéletességed, azt, ahogyan elmélkedsz, Kosztolányiról, s rólam. Mindig mondtad, kiismerhető vagyok, és sovány. Vigyázzak nagyon. Állandóan hozzátetted, - „olyan kis sovány vagy, eszel?”-. Aztán visszatértél a mondanivalódhoz, mintha semmi sem szakított volna félbe, nem is lennék ott, csak egy képnek mondanád.
Emlékszel? Fent ültünk a dombon és már megint a madarakat néztük. Mert te a madarakat ismerted igazán, valahol legbelül talán te magad is az voltál.
Már tudom, feleszméltem. A papagáj volt mi. A lényünk találkozása, és én elengedtem. Fatális hibát vétettem.
Másnap hajnalhoz közel, pontosan emlékszem, éppen feltérdeltem, korom sötétben csak az autó fénye látszott. Megpillantottam egy autó fényét a távolban. Felálltam, a szívem hevesen vert. Elindultam apró léptekkel, minden mozdulatomra figyelve, csak lassan.
Ahogy a fűben gázolva hallottalak, lépteim gyorsultak, és már annyira leírhatatlanul boldog voltam, hogy nem is próbálkoznék meg vele. Nem a szavak nem érdemlik meg, egyszerűen elfogult vagyok.
A napkorongnak tetejét éppen hogy meglehetett pillantani mikor odaértem. Nem érdekelt, hogy egy napot késtél, és miért, vagy, hogy jutottál ide, csak hogy itt vagy. Az volt a fő, elértelek, te hangosan nevettél, ahogyan megpillantottál, és miközben megöleltelek, felszólaltál,
- „És a papagáj?”- kérdezted. Hát persze a papagáj, a mindennél fontosabb madarak.
-„Csak… már nem bírtam a várakozást. Sajnálom.”- feleltem, lesütött szemekkel.
De megbocsátottál. Mindent. Lenéztél, és láttam a szemedben. Most itt az idő. Indulunk. Visszasétáltunk kézen fogva a partig, rám néztél, és ugrottunk.
Bele a meleg napba, a hideg kék fátyolon keresztül. Súlytalan lebegtünk, és a papagáj elrepült felettünk. Emlékszel?

To Top