A Wágner Rita felhasználó összes verse >>>
Vérpiros vonatút
Egyszerűen vonattal szerettem volna menni. Mert én úgy akartam. És akkor a kék gyógyszer, meg tudod a zöld inges lány, akiről meséltem, na, a kettő között találtam meg a boldogságot, ha lehet így mondani. És határozottan nem a gyógyszer volt az oka. Az túl hamar volt. A lány meg már későn. Gyönyörű volt az ingje. Mondtam is neki, hogy nekem is kell csak pirosban. Ilyen vérpirosban. Mint amikor megvágod magad véletlenül krumpli pucolás közben…
Fáj is meg nem is.
Nekem ez már annyira nem vészes. Csak a karom fáj, mert megöleltelek. Nem bánom, ha belilul, és zöld lesz körben. Szépek a színek együtt. Úgy szeretem őket, vagyis majdnem annyira, mint téged.
De ne, ne nevess ki. és őket sem. Az ő érzéseik is ugyanolyan sebezhetőek. De már mindegy. A lila csak egy gondolkodásra adó szín. A zöld, meg amikor véletlenül összevérzed, és ilyen vas íze lesz. Mintha egy szöget szívnál. Aztán meg a szög is veszélyes.
Ott van a sok videó a szögbelövővel…
De tudod mit? Meggondoltam magam, nem is a legszebb gondolataimat küldöm el neked. Inkább egy hibás pontokat tartalmazó listát. Mint abban a másik kocsiban, ahol a bajszos férfiak utaztak, akik valamiféle száraz, sötét színű húst ettek műanyag villákkal. Egy pillanatig, ahogyan elsétáltam mellettük átvillantam az agyamon, hogy akár ember hús is lehet. Vagy lelkeket szúrnak azokra a villákra? Miket beszélek, a lélek csak egy anyajegy a kellő helyen, vagy akár csak egy kis része az agynak ott hátul. Tudod, ahol, ha megütnek, elesel, így a földre zuhansz. Mert ott az egyensúlyérzés központ. Kisagy, igen az. Azt meg csak nem használják éteknek, még ha bajszuk is van, akkor sem.
Szóval, ott az utolsó széken ült egy nő. kalapban, elegáns kalapban. Fekete ruhái szinte világítottak a bordó, bársony fotelek egyhangúságából. Ennél a hölgynél volt egy füzet. Kék, bőrkötéses füzet. Valamiféle listát írogatott. A legtöbb pont már így át volt húzva. Pontosan, úgy ahogyan én akartam, neked. Elmosolyodtam amint megpillantottam a sokszor serényen, egyenes vonalakkal kiiktatott pontokat. Majd fordult a bokám, térdeim, és egész testemmel a cél felé irányultam.
Ó, már nem voltam messze, csak pár lépés kellett, hogy odaérjek. Láttam a fákat elsuhanni, mint akiket ki akarnak dönteni tőből, úgy futottak a végzetük elől. Ők már tudták, én még nem.
Mögöttem a két fehér ruhás alak halkan összesúgott. Biztos voltam benne hogy rólam van szó. Lehet, van valami a hajamban. Odanyúltam, tudod egészen hátra, és semmi különlegeset nem tapasztaltam. Csak pár hajszál maradt a tenyeremben, de az már megszokott. Mindig is hullott a hajam.. Egyszer fürdés után, emlékszem még nem is ismertelek akkortájt, annyi kis virgonc hajszál úszott a lefolyóba, hogy vagy egy óráig küzdöttem a vízzel. Az istennek se akart lemenni. Meg hát, kitudja, mik élnek még a csatornában, amik nem szeretik, ha ilyesmiféle dolgok kerülnek le a lakhelyükre. Igazuk van, én is biztosan idegesen kiabálnék, ha az otthonom tele lenne vizes hajszállakkal.
Végül is mire észbe kaptam, már az ajtó előtt toporogtam. Remegtem, mint a kocsonya. Pedig ki nem állhatom a kocsonyát. Sohasem értettem mi a lényege. Olyan, mint a fagyott húsleves.
A fehér ruhások meg csak lökdöstek, -„Haladjuk, kérem, gyerünk, gyerünk!”-
Mit képzelnek? Már az ember rettegni se retteghet semmitől, mert rögtön sürgetni kezdik.
Képzeld, akkor hirtelen belenéztem az ajtóüveg tükröződésébe, az arcom fehér volt, és véres. Hangosan nevetni kezdtem, és beléptem. Minden fehér volt, vakítóan fehér. Puha párnákkal díszített székek, almák mindenhol. És egy asztal, valami negyvenes forma nővel. Iszonyatos sor volt, inkább leültem az egyik székre, két vérpiros almával. Megint hangosan nevetni kezdtem.
-„Aj, mennyi mindenről eszembe jutsz!”- magamban már láttam ismét, ahogyan befutsz a teraszról, és sikítozva kérsz egy zsebkendőt a véres tenyeredre. Akkor a kis, gyermeki arcodon láttam először rémületet. Sosem láttalak félni azon az eseten kívül. Furcsa mennyi minden történik egy nyári délután alatt. (..)
Alig ettem pár harapás almát, szólított is a szimpatikus szőke hölgy. Persze remegtem, mit fog mondani. Ideges voltam, akárcsak egy nagy teszt előtt. Amikor így a gyomrod remeg, teljesen kikészülsz, felőröl belülről. Na, pont ilyen volt, amíg odaértem a nagy fehér, csempékkel kirakott asztalhoz. Ki látott már ilyet? Csempéket rakni egy asztalra? Biztosan mindig sokan lehányták idegességükben, és így könnyebb tisztán tartani. Vagy kitudja, itt boncolják éjszakánként a rossz embereket, akiket utána szétosztanak a bajszos emberek között, a nő a kalapban meg kihúzgálja a nevüket, abból a kék bőrkötéses füzetből. De ismersz, túl sokat kombinálok.
Annyira reménykedtem valami jóban, hogy engem nem vágnak fel ezen a kifugázott deszkadarabon, én nem leszek eledele holmi bajszos figuráknak, és az én nevem megmarad a kis füzetben, épp szerkezetben.
Nagyon féltem, tudod, ennyire még sohasem semmitől.
-„Anna? Maga az Kerti Anna?”
-„Igen, kérem, én volnék.”
-„Persze, most már látom. Ön az, aki nem tudja, hogy nem szabad játszani a szögbelövővel.”
Tudta, érted? Tudta. Mindent tudott. A lépcsőt, a vérpiros papucs és a kis szőnyeg efféle szerencsétlen egybe akadását, mindent. Elbénáztam, hát igen.
Ez meg már az utolsó levelem, aztán nem írhatok többet. Majd ha találkozunk még, mesélek. Tudod, azt nagyon szeretek. Sose fogtam be időben a lepcses szám.
