A Ujvári Nóra felhasználó összes verse >>>
Egy döntés súlya
„Egy boldog házasság merőben szerencse dolga.”
(Jane Austen)
L. már kislány korában is arról ábrándozott, hogy átéli majd azt a csodát, amit kedvenc könyveiben sokszor hangzatos szavakkal tűzdelnek meg, a viszonzott szerelmet. Abba nem gondolt bele, hogy a szerelem nem mindig olyan szép és tiszta, ahogy azt a gyermeki elme reméli, s sokszor egészen máshonnan érkezik.
Legjobb barátjával M.-mel karöltve nőtt fel, ha lett volna testvére, bizonyosan oly szeretetnek nevezte volna érzéseit a kisfiú iránt. Gyorsan szálltak el az évek, s L. minden apróságnak tudott örülni. Tökéletes boldogság ugyan nem létezik, de az övé közelebb állt hozzá, mint bárki másé, akit ismerek.
A gimnáziumban még egymás mellett ültek, belőlük is lassan kamasz lett. Mindketten jó eredményekkel végeztek, de M. nem akart tovább tanulni, mondván, folytatja a családi vállalkozásukat. Autószerelő lett, mint az apja, ahogy a nagyapja is. L. akkor érezte először, hogy távolodnak egymástól. Idővel pedig az űr egyre nagyobb lett, s már csak kedves emlék maradt kettejük meghitt barátsága.
Egyetemi évei alatt a lány nővé érett, a szeme csillogott, s annyira vágyott arra az érzésre. Egyik este találkozott egy férfival. Magas volt, markáns a kiállása, izzó a tekintete, s az egész lényéből sugárzott valami megfoghatatlan, valami megfejthetetlen sötétség, akár az éjszaka, amint ködbe burkolódzik. L. szíve oly hangosan dobogott, amikor a férfi ráemelte két szép szemét, s érezte, ahogy feltör belőle az a boldog zokogás, amikor a vágyott érzést, amit annyira kerestünk, végre megtaláljuk. Elfordította a fejét, sírt.
Az esküvőn gyönyörű fehér abroszok fogadták a vendégsereget. Pont, mint a mesében, mindenki boldog volt.
Létezhet ennél szebb élet, L. terhes. Sugárzik, mint egy angyal, aki levetette lepleit, hogy emberként mutatkozhasson meg. Azonban az Ördög nem alszik, éjjelente egyre többet jár el, a füst bemocskolja, az ital megrészegíti, s nőktől élvezetet követel. Rövid ideig próbálja titkolni, védekezik, mondván: - családi örökség.
L. zokog, kivel is beszélhetne. Korán ment férjhez, nincsen igaz barátja. Felhívja M.-et, annyira szeretné látni, ahogy a vándor hosszú utazás után szomjazza a vizet.
M. mindig szerette a lányt, de csak akkor ébredt rá mennyire mélyen, tisztán, igaz, féltő szerelemmel, amikor kipostázták az esküvői meghívót. A lelke akár a békemadár, de széttépte apró darabokra, lassan egymás után a fehér virágokkal díszített lapokat.
Elérkezett a vágyott találkozás. L. szeme már nem csillog, félelem lakik benne, a szívében a boldogságot feledte, amikor gyermekét megszűnt hordani alatta. Sötét barázdák rajzolódnak ki az arcán. Lényéből fájdalom árad, szemeiben kétségbeesés tükröződik. Már nem könnyezik, nem tud sírni. M. megérti, csak ő tudja.
Egész éjszaka bolyong, ábrándozik arról, kislányként mily boldog volt, másnap reggel ér haza. Férjét a hálószobájukban találja, szívének mély piros vére ömlik a hófehér ágyneműre. Felhívja a mentőket, de csak késő délután. Újra boldog, akár a bölcs, aki nyugalomban él, sorsát elfogadva. Este a rendőrségen mindent bevall, azt is, amire nem volt képes. Nem fél többé semmitől, a börtön sem riasztja. Tudja, bármikor lépjen is ki a kapun, M. várni fogja a túloldalon.
