A Ujvári Nóra felhasználó összes verse >>>
Szilánkos emlékek
„Az évek jöttek, mentek, elmaradtál” mellőlem.
(Juhász Gyula)
Felriadtam éjszaka, megint rossz álom gyötört. Mint oly sokszor most is magam láttam egy tükör előtt. Ráncok sorakoztak a szemem és a szám körül, s csak ültem a fehér szobámban egyedül.
Zuhog az eső, megnyugtatnak a kosza cseppenő hangok, s érzem ez az este más lesz. Felkapom a köntösömet az ágy széléről, kiállok az erkélyre. Rágyújtok. Nézem, ahogy a füst felfelé száll az eresz alatt a sötét égbolt felé, ahonnan a félhomályba burkolódzó csillagok szoktak figyelni. Érzem, az éjszaka megfoghatatlan keze körül ölel, de nem tudok megnyugodni. Most nem. Hirtelen léptek zaja töri meg a csendet, s én vizslatom a kertet, de nem látok semmit. Biztos csak a szomszéd kutyája – gondolom magamban – aki sűrűn átjár a mi öreg házi szukánkhoz. Csak a következő pillanat dermeszt meg, az a sikoly, ami lentről érkezik.
Napok teltek el, s én nem tudom megérteni, kézzel fogható ugyan, de mégis oly távoli. Az, aki fontos számunkra örökre a szívünkben marad – mondogatták sokan – kosza arcok, kénytelen ölelések, a családunk tagjai, idegenek.
Én az ajtó után nyúltam, egy pillanat műve az egész. Ahogy rohanok le a lépcsőn, megbotlik a lábam, s arra gondolok – kiálts, kiálts segítségért, de kinek?
Kimaradtam az iskolából, azt mondják nem szerencsés, ha érettségire készül az ember. Most sokat olvasok idilli tájról, boldogságról, más világról. Az okát keresem annak, amit feledni akarok. Édesanyám aggódik, azt mondogatja, fehér vagyok és hogy hív ”segítséget”. Azt képzeli, ha dobálódzik a nagy szavakkal, jobban fog érdekelni mit mond az a ”szakember”.
Szeretem a hajam fésülni a tükör előtt, olyan megnyugtató. Bár ez a sok fehér bútor kicsit zavar, mint mondhatnék a fal színét sem találták el jobban. Én csak olvasok, s folyton máshol járok gondolatban: sziklás dombokon vagy épp a Duna partján, ahol a szél játszik a homokkal, s a szememet eltakarja a hajam, össze-vissza kócol.
Az arc, ami most visszanéz rám idegen és öreg. Mintha a nagymamámat látnám szembe ülni velem. Az ő szelíd megnyugtató mosolya és bíztató tekintete azonban hiányzik.
Meleget árasztva süt a nap, áttörekszik a csontos fák ágain, s édesanyám sírva fakad. Átölel. A fülembe súg, közben szorít a két kezével, talán ha így állunk még egy órát, összeroppantott volna a mély szeretetével: – neked jobb lesz ott, ők tudnak segíteni.
Ma először, felébredve, gondoltam arra, arra a régi álomra, s csak most értettem meg. Van úgy, hogy a terveink, vágyaink, álmaink nem arra az útra rendeltettek, amit mi kiszabtunk nekik gyermekfejjel. Váltsd valóra álmaid, de ne félj újakat teremteni, ha porrá hamvadt az, mindaz, ami hozzájuk terelt.
