A Szilágyi Zoltán felhasználó összes verse >>>
Anna lányomnak
Megszülettél, sokáig dédelgettelek,
kiabáltál, apa vegyél fel,
s apa fogta kis kezed, óvta életedet.
Futottam a bicikli mellett, s megtanultad tekerni,
megtanultad apát szívből átölelni.
Ott az ajtó fél fán gyűltek a strigulák,
apa homlokán pedig a barázdák.
Ha olykor mosolyra görbült a szám,
te, nagylányosan, vissza mosolyogtál rám.
Hisz az idő rohan, az iskolát lassan kijárod,
nem érdekel már aggódó faterod.
De már két hónapja nem láttalak,
nem beszéltem veled, nem hallhattam a hangodat.
Nem írsz, nem válaszolsz, megértem,
eltiprod, kit szeretsz, ettől féltem.
Hazug szóval etetnek, hazug világ körötted,
meggyőznek és elhiszed, s észre se veszed,
a világ elfordul és átalakul
s piciny csöpp életed rosszra fordul.
A szónak súlya van, a hamis pedig vesztébe rohan.
Rajzolhatok én is képzeletedbe délibábot,
mondhatnám, gyere velem, majd meglátod,
de a délibáb elillan, s csak az igaz szó, mi helyt álló.
Hát csak annyit mondok, ne csináld,
ne fordulj el attól, ki igazán szeret,
szeresd azt, ki aggódva vigyázza életedet!
Menekülj a felhő alól, mert bőrig ázol,
szaladj a napsütésbe, szaladj a szeretet fényébe,
s kergesd el a délibábot, csalóka hiú ábrándot.
Vannak akik szívből szeretnek,
s most hiányodtól szenvednek,
mert fontos vagy, és hiányzol,
miközben a felhők alatt bőrig ázol!
