A Szilágyi Zoltán felhasználó összes verse >>>
Idő
Olykor ketyeg, csöndet törve,
sokszor cammog, meggyötörve.
Mikor nem kéne, rohan,
holtodiglan, holtomiglan.
Várjuk a percet, azt az órát,
éljük a boldogság pillanatát,
itt van minden mozdulatban,
vissza-visszacseng minden kudarcban.
Mérjük nap mint nap, igézzük a mutatót,
felfele lassabb talán meg is áll,
fent a csúcson kakukk kiabál.
Mehet lassan, digitálisan,
vagy csak a nap mutatja manuálisan,
de itt van jóban, rosszban,
velünk van, életünk,
amit bárhogyan mérhetünk.
Mondhatjuk, bagatel!
Az idő sosem múlik el!
Mondhatnám, örökké fiatal,
De mást mond a ránc a tükörbe:
megöregedtél idő lovagja, emlékek őrzője,
ősz hajú, görbe hátú rímek költője!
Hát ketyeg az óra, lassan komótosan,
telik az szépen, mélabúsan,
s csak rajtunk múlik életünk múlása,
lelkünk, időnk ragyogása.
