A Szilágyi Zoltán felhasználó összes verse >>>
Emberi butaság, kapzsi, törtető dágvány
Járok kelek, világot látok, messze földre elsétálok,
Látom az embereket, hegyeket völgyeket,
mégis a legszomorúbb síkság, az emberi butaság.
Láthatok kilométerkövet, százat, ezret, láthatom a napfelkeltet,
messze földön a mosolygós szeretetet,
mégis elszomorító látvány a kapzsi,törtető dágvány.
Van, hol kettétörik a kenyeret, magyar szeretet,
de sokszor a kenyered veszi el, az úgymond ;magyar; ember.
Sokszor büszke vagyok, hogy magyar zászló alatt aludhatok,
de sokszor szégyenlem az én vérem,
mikor a magyar emberben a szeretetet hiába remélem.
A gőg, a rosszindulat, a felfuvalkodott felsőbbrendű tudat,
a harácsoló ,mindent elnyomó évszázados mozdulat.
Mikor letipor, segítség helyett csak korhol,
mikor az önös érdek minden felett,
mikor a világ égjen, csak minket hagyjon békében.
Gondolat, mivel szembe találod önmagad.
Hát megvetem ezen emberek méltóságát,
nem nézem semmibe gyűlöletből épült várát.
Megmarad nekem a kis viskóm,
léckerítéssel, füstölgő kéménnyel,
megmarad a szeretet, s csak mosolygok,
a sivár síkságon, a vár alatt,
a dölyfös tipró patak parton,
a butaság süvítő szegletén.
