A Szilágyi Zoltán felhasználó összes verse >>>
Emlék
Sokszor eszembe jut gyermekkorom,
csendes semmit tevése,
anyám, apám, szeretgetése.
Földutak garmada,
poros kátyúk tömérdek hada.
Még most is látom a széles határt,
benne szénabálák hadát,
tüdőmben van még a föld szaga,
átjárta szívem a széna illata.
Ott fenn a magasban egy pacsirta dalolt,
s a csend, a semmiben némán átkarolt.
A messzeségben egy lovas kocsi bakján,
halványan egy gazda körvonala,
amott a kőút felett a délibáb remegő sugara.
Csend, amerre a szem ellát,
csak a távolban a gazda szidja lovát:
durcás! a kurva anyád!
Nem méregből, csak úgy megszokásból,
s a ló, szépen, lassan bandukol,
fittyet hányva a szidalmazásra,
otthon a hűsítő kút csodás vize várja.
Szép világ volt, felnőttem,
a pacsirta eltűnt a felhőkben.
Ma már traktor szántja az utat,
s qvadok repesztenek eszeveszetten,
s a pacsirta hangját nem hallja senki sem.
Légkondicionált autókban,
okos telefonokkal a zsebben,
az emberek szeme meg se rebben,
nem tudják mi az a föld szaga,
s nem hatja meg őket a pacsirta dala.
